Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Advent

2010.01.24

 

MINDEN KEDVES LÁTOGATÓNKNAK ÁLDOTT, SZENT ÜNNEPET, BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNUNK!



Ádvent első vasárnapja

 

 

 Ádvent első vasárnapjának első olvasmányában Jeremiás próféta vigasztaló szózatát halljuk, hogy Isten egész biztosan teljesíti ígéretét, hogy elküldi a Szabadítót. Hitünk egyik nagy kihívása, hogy merjünk hinni Isten ígéreteiben. Izrael többször is megtapasztalta, hogy képtelen megváltani saját magát, ezért a próféta a nép nevében könyörög Istenhez, hogy hozza meg a megváltást. A megváltás első feltétele, hogy elismerjük, mennyire szükségünk van Isten megbocsátó szeretetére.

  A második olvasmányban Szent Pál szép imáját olvassuk, amelyben az Úr szeretetét hívja kedves tesszalonikai híveire. Nekünk is így kell gondolnunk másokra: áldja meg őket a Jóisten minden mennyei és földi áldással.

  Az Evangélium Jézus második eljövetelét mutatja be. Bármennyire is félelmetesnek tűnhetnek a képek, amelyeket Jézus hallgatói szeme elé varázsolt, nem volt az Ő stílusa ijesztgetni az embereket. Nem tényeket hirdetett meg, hanem jeleket jelölt meg. A jelet lehet nem észre venni, vagy félremagyarázni. Az evangéliumi olvasmány második része felhívás az éberségre.

Ádvent a Karácsonyra való előkészület időszaka. Egyrészt visszaemlékezés Urunk első jövetelére, ugyanakkor felhívás arra, hogy készüljünk második eljövetelére, amely halálunk pillanatában következik be. Az ádventi Istenvárás e kettős dinamizmus jegyében történik: egyrészt az Úr jön felénk, másrészt mi megyünk az Úr felé.

Sajnos, ma is nagy kísértés, hogy úgy rendezzük be életünket, mintha Isten nem létezne, vagy ha létezik is, olyannak képzeljük el, akihez kevés közünk van a mindennapi életben, és akinek nem tartozunk felelősséggel. Boldogságunkat az egészségben, a jólétben, és még száz apró földi örömben keressük. Mindezekre szükségünk van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, de nem elegendők ahhoz, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát és az örök élet ígéretét. Ehhez Istenre van szükségünk.

Ádventben erre az alapvető Istenre való utaltságunkra kell gondolnunk. De Ádvent még ennél is több: arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten hű marad ígéreteihez, nekünk csak egy kis türelemre van szükségünk, hogy kivárjuk az Ő idejét. Itt megállhatunk egy pillanatra és kérdezhetjük magunktól, hogy hiszünk-e mi tényleg Isten ígéreteiben? Jézus azt ígérte, hogy velünk lesz életünk minden napján, egészen a világ végéig: hiszünk-e mi ebben az ígéretben? A házastársak azt az ígéretet kapták a házasság szentségével egy csomagban, hogy Isten velük lesz kegyelmével életük minden örömteli pillanatában, de megpróbáltatásaikban is. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben? Jézus azt ígérte Péternek, hogy Egyházát olyan alapokra építi, amelyeken nem vesznek erőt a pokol kapui. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben, amikor a mai Egyházra gondolunk?

Ádventi hitünk egyik pillére az Isten ígéreteire való támaszkodás bátorsága. Mert az ígéret azt is magában foglalja, hogy még nem valósult meg, ezért tehát bátorság kell ahhoz, hogy Istenre merjük bízni életünket. A keresztény élet titka ez az örökös feszültség egy ígéret és a beteljesedés között, örökös Istenvárás Ádvent és Karácsony között. Ádvent biztatás és kihívás: Isten minden nap érkezik, néha csendesen, néha meglepetésszerűen, de nem késik. Tőlünk csak azt várja, hogy nyitott lélekkel várjuk és fogadjuk Őt.

Ádvent tehát nem passzív, hanem aktív Istenvárás. Az Evangélium az Emberfia második eljöveteléről beszél. Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy tágra nyílt szemekkel kell mennünk előre, hogy képesek legyünk felismerni Isten jelenlétének apró jeleit még a természeti jelenségekben is. Ahogyan a rügyekről a tavaszra következtetünk, úgy kell a kegyelmi jelekből Isten jelenlétére következtetnünk.

Első olvasmányában Jeremiás próféta vigasztaló szózatát halljuk, hogy Isten egész biztosan teljesíti ígéretét, hogy elküldi a Szabadítót. Hitünk egyik nagy kihívása, hogy merjünk hinni Isten ígéreteiben. Izrael többször is megtapasztalta, hogy képtelen megváltani saját magát, ezért a próféta a nép nevében könyörög Istenhez, hogy hozza meg a megváltást. A megváltás első feltétele, hogy elismerjük, mennyire szükségünk van Isten megbocsátó szeretetére.

  A második olvasmányban Szent Pál szép imáját olvassuk, amelyben az Úr szeretetét hívja kedves tesszalonikai híveire. Nekünk is így kell gondolnunk másokra: áldja meg őket a Jóisten minden mennyei és földi áldással.

  Az Evangélium Jézus második eljövetelét mutatja be. Bármennyire is félelmetesnek tűnhetnek a képek, amelyeket Jézus hallgatói szeme elé varázsolt, nem volt az Ő stílusa ijesztgetni az embereket. Nem tényeket hirdetett meg, hanem jeleket jelölt meg. A jelet lehet nem észre venni, vagy félremagyarázni. Az evangéliumi olvasmány második része felhívás az éberségre.

Ádvent a Karácsonyra való előkészület időszaka. Egyrészt visszaemlékezés Urunk első jövetelére, ugyanakkor felhívás arra, hogy készüljünk második eljövetelére, amely halálunk pillanatában következik be. Az ádventi Istenvárás e kettős dinamizmus jegyében történik: egyrészt az Úr jön felénk, másrészt mi megyünk az Úr felé.

Sajnos, ma is nagy kísértés, hogy úgy rendezzük be életünket, mintha Isten nem létezne, vagy ha létezik is, olyannak képzeljük el, akihez kevés közünk van a mindennapi életben, és akinek nem tartozunk felelősséggel. Boldogságunkat az egészségben, a jólétben, és még száz apró földi örömben keressük. Mindezekre szükségünk van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, de nem elegendők ahhoz, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát és az örök élet ígéretét. Ehhez Istenre van szükségünk.

Ádventben erre az alapvető Istenre való utaltságunkra kell gondolnunk. De Ádvent még ennél is több: arra hívja fel figyelmünket, hogy Isten hű marad ígéreteihez, nekünk csak egy kis türelemre van szükségünk, hogy kivárjuk az Ő idejét. Itt megállhatunk egy pillanatra és kérdezhetjük magunktól, hogy hiszünk-e mi tényleg Isten ígéreteiben? Jézus azt ígérte, hogy velünk lesz életünk minden napján, egészen a világ végéig: hiszünk-e mi ebben az ígéretben? A házastársak azt az ígéretet kapták a házasság szentségével egy csomagban, hogy Isten velük lesz kegyelmével életük minden örömteli pillanatában, de megpróbáltatásaikban is. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben? Jézus azt ígérte Péternek, hogy Egyházát olyan alapokra építi, amelyeken nem vesznek erőt a pokol kapui. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben, amikor a mai Egyházra gondolunk?

Ádventi hitünk egyik pillére az Isten ígéreteire való támaszkodás bátorsága. Mert az ígéret azt is magában foglalja, hogy még nem valósult meg, ezért tehát bátorság kell ahhoz, hogy Istenre merjük bízni életünket. A keresztény élet titka ez az örökös feszültség egy ígéret és a beteljesedés között, örökös Istenvárás Ádvent és Karácsony között. Ádvent biztatás és kihívás: Isten minden nap érkezik, néha csendesen, néha meglepetésszerűen, de nem késik. Tőlünk csak azt várja, hogy nyitott lélekkel várjuk és fogadjuk Őt.

Ádvent tehát nem passzív, hanem aktív Istenvárás. Az Evangélium az Emberfia második eljöveteléről beszél. Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy tágra nyílt szemekkel kell mennünk előre, hogy képesek legyünk felismerni Isten jelenlétének apró jeleit még a természeti jelenségekben is. Ahogyan a rügyekről a tavaszra következtetünk, úgy kell a kegyelmi jelekből Isten jelenlétére következtetnünk.

 

Ádvent második vasárnapja

 

Ádvent második vasárnapjának első olvasmánya Báruk próféta könyvéből vett részlet, amelyben a próféta arra szólítja fel az elfáradt embereket, hogy vessék le a gyász ruháját és kezdjenek el ujjongani, mert közel van szabadulásuk napja. Néha mi is legszívesebben gyászruhát öltenénk magunkra, amikor a világ szomorú sorsát nézzük, de nekünk is szól az üzenet, hogy ebben és ilyen világban kell meglátnunk Isten szabadító jelenlétét és örömünk forrását.

A második olvasmányban Szent Pál a filippieknek írt levelében arról olvasunk, hogy az Apostol azért imádkozik, hogy kedves hívei feddhetetlenek maradjanak Krisztus eljövetelének napjára. Nekünk is állandóan ügyelnünk kell arra, hogy lelkiismeretünk semmivel se vádoljon bennünket Istenünk színe előtt.

Az Evangéliumban Keresztelő Szent Jánossal találkozunk, aki lelkesen hirdeti az eljövendő messiási ország szépségét, amikor is a gödrök majd feltöltődnek, ami görbe, az egyenessé válik, a göröngyös ösvény pedig sima úttá lesz. Sajnos, Keresztelő Szent János mindebből nem látott semmit, és néha nekünk is úgy tűnik, mintha semmi sem változott volna meg az Úr Jézus eljövetelével: a gonoszok továbbra is gonoszok maradtak, a „viperák fajzata” pedig, ahogyan Keresztelő Szent János a farizeusokat bélyegezte meg, ma is marják a körülöttük élőket. Az evangéliumi üzenet azonban az, hogy nem mi vagyunk azok, akik megváltjuk ezt a világot, hanem Istennek kell eljönnie, hogy megújítson mindent. Csak Isten ereje tudja megvalósítani azt, amire az ember nem képes. Nem is a természet szépséghibáit kell helyreigazítanunk, hanem a szívünk szépséghibáit. Az ember szívében vannak a rossz szándékok göröngyös ösvényei, ott vannak a becstelenség görbe útjai.

Ez az Evangélium azonban mindenekelőtt örömhír. Három dolgot tudunk meg Keresztelő Szent Jánosról. Először megtudjuk azt, hogy János meghívása a pusztában történt. Másodszor megtudjuk azt, hogy Isten szólt Jánoshoz. Harmadszor megtudjuk azt, hogy János engedelmeskedett a hívásnak és elindult, hogy teljesítse a rábízott küldetést. Nekünk is ezt a három lépcsőt kell megjárnunk ahhoz, hogy örömmel éljük hitünket.

Először, ismét fel kell fedeznünk a pusztát, a csendet, a belső megnyugvást, a lelki kikapcsolódást. A mindennapi élet frenetikussá vált, a sok rohanás közepette és a körülöttünk zajló élet zaja miatt nehezen jut el hozzánk Isten szava. A puszta azt jelenti, hogy egyedül maradunk Istennel. Ne féljünk Istentől, találjunk időt csendes imára, amikor csak Vele vagyunk, és amikor Tőle várjuk a választ életünk millió kérdésére. A Szentírás csendes olvasása is ilyen pusztai találkozás Isten igéjével.

Másodszor, ha meghalljuk Isten szavát, fogadjuk azt be szeretettel és bizalommal. Isten mindig a javunkat akarja. Egy Szent mondta, hogy amikor mi egy lépést teszünk Isten felé, Ő kettőt lép mifelénk. De a kezdeményezés mindig az Istené: Ő szólít meg bennünket, Ő hív bennünket. Ez megtörténhet egy vasárnapi szentmise alatt, egy reggeli vagy esti imában, egy csendes templomlátogatásban és az Oltáriszentség előtt eltöltött néhány percben. Ilyenkor úgy érezzük, lelkünk tele van nyugalommal, szívünk pedig csendes örömről dalol. Isten jelenléte mindig megnyugtató.

Harmadszor, amikor megtapasztaltuk Isten jelenlétét saját életünkben, szükségét érezzük annak, hogy erről tanúságot tegyünk mások előtt is. Ezt lehet sokféleképpen tenni: van aki elmegy messze vidékre hirdetni az Evangéliumot, van aki saját környezetében válik apostollá, de néha egyszerűen azáltal teszünk tanúságot Isten irántunk való szeretetéről, hogy hagyjuk, hogy sugározzon belőlünk az életöröm. Ekkor az emberek elkezdenek vonzódni felénk és jól érzik magukat közelünkben, mert érzik, hogy a belőlünk kisugárzó életöröm nem csak a mi személyes varázsunk, hanem a kegyelem térereje sugárzik át rajtunk. Álljunk meg egy pillanatra a mai Evangéliumnál és fontoljuk meg, hogyan érzik magukat az emberek közelünkben: jól, vagy rosszul, megnyugodnak, vagy idegessé válnak, örülnek, hogy velünk lehetnek, vagy bosszankodnak? Kérjük Jézust, hogy tegyen bennünket is megváltó szeretetének hírnökeivé és tanúivá, amint azt Keresztelő Szent Jánossal tette.
 

 

Ádvent harmadik vasárnapja

 

 

Ádvent visszahív keresztény mivoltunk gyökereihez. Ádvent harmadik vasárnapjának első olvasmánya Szofoniás próféta öröméneke, amellyel bátorítja Izrael fiait, hogy ne féljenek, mert közel az Úr. Minket is gyakran gyötörnek félelmek, ezért jó hallani ezt a buzdító olvasmányt, amely képes megnyugtatni a mi zaklatott lelkünket is.

A második olvasmányban Szent Pál jól ismert buzdítását olvassuk, amelyet a filippieknek írt, de nekünk is szánt, hogy örüljenek és ezáltal jóságos emberszeretetüket ismerje meg mindenki. A boldog ember másoknak is boldogságot kíván, vagy megfordítva, csak úgy tudunk boldogok lenni, ha másokat igyekszünk boldogítani.


Az Evangéliumban Keresztelő Szent János erőteljes beszédét halljuk Szent Lukács tolmácsolásában. János nem bánt kesztyűs kézzel hallgatóságával. Mindenkinek megmondta mi az, ami akadályozza őt abban, hogy befogadja az üdvösséget. Felfigyelhetünk arra, hogy három kategóriába tartoztak ezek az akadályok: a gazdagság („akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs”); a kapzsiság (a vámosoknak azt mondta, hogy ne szedjenek be többet, mint amennyi meg van szabva); és a zsarnokoskodás (a katonáknak azt mondta, hogy ne zsaroljanak és ne bántsanak senkit). Vajmi kevés változott azóta az ember természetében: ma is ez a három bűn rontja emberközti viszonyainkat.


Keresztelő Szent János azonban nem csak feddő szavakat intézett hallgatóihoz, hanem Istenhez hívó buzdítást is. Két nagy felhívást intézett mindenkihez: hogy éljenek Istennek tetsző életet és hogy higgyenek Jézusban.


Az Istennek tetsző életre való felszólítás Keresztelő Szent János kedvenc témája volt, nemcsak első fellépésénél, hanem később a Heródessel való vitájában is. Ebben az evangéliumi jelenetben János hithirdetése kérdések és válaszok formájában történik. Az emberek megrendülten kérdezik Jánostól, mitévők legyenek? János nyugodtan és megnyugtatóan magyarázza mindenkinek, milyen irányban haladjanak tovább. Fontos mozzanat ez a megtérés útján. Amikor Isten szava megrendít bennünket, szükségszerűen megfogalmazódik bennünk a „Mit tegyek?” kérdés. Nem elég megrendülni, lépni kell; nem elég ellágyulni, cselekedni kell.


A Jézusba való hit Keresztelő Szent János küldetésének lényege volt. Elfogadni az Evangéliumot nem jelenti csak azt, hogy ezentúl jó emberek akarunk lenni. Az Evangélium elfogadása személyes hitre késztet bennünket, ami pedig Jézus Krisztushoz vezet bennünket. Ekkor viszont Jézus hív és küld bennünket, úgy, mint annak idején a Saulból megtért Pált indította apostoli útjára. Sok mai kereszténynél mintha nagyobb hangsúlyt kapna a személyes hit, mint az erkölcsi magatartás. Keresztelő Szent Jánosnál a sorrend fordítva volt: előbb kellett megváltoztatni az erkölcsi magatartást, hogy azután visszhangra találjon a szívünkben a hit hívása.


Van a vasárnapi Evangéliumban egy érdekes ellentmondás. Az egész jelenetből világos, hogy Keresztelő Szent János örömet akart sugározni az emberek felé a közeli megváltás miatt. Ezt hirdette szóval, de ezt hirdette jelképes tettekkel is, pl. amikor vízzel keresztelt a bűnbánat jeleként. Ennek ellenére szavai a farizeusok lelkében nem örömöt, hanem nyugtalanságot idéztek elő.


Fontoljuk meg, hogy mi történik a mi lelkünkben a mostani evangéliumi igék hallatán: örülünk Jánossal, mivel közel van az Úr, vagy nyugtalanság lepi meg lelkünket, mint a farizeusokét, mert akaratlanul is arra gondolunk, hogy sok mindent el kellene hagynunk, másként kellene tovább élnünk és viselkednünk, ha Jézus tanítványai akarunk lenni? Ne ijedjünk meg akkor sem, ha nyugtalanságot tapasztalunk, mert ez azt jelenti, hogy mi már sohasem élhetünk úgy, mintha nem találkoztunk volna Jézussal. A keresztségben Jézus mindörökre magába ojtott bennünket, Övéi vagyunk és ezért nyugtalan a szívünk, ha eltávolodunk Tőle. Keresztelő Szent János hozzánk is szól és hív bennünket, hogy térjünk vissza keresztény mivoltunk gyökereihez, Keresztségünk kegyelméhez, hogy térjünk vissza az Úr Jézushoz, aki azért jött, hogy az Atyához vezessen bennünket.

 

Ádvent negyedik vasárnapja

 

 

A vallásos ünnepeket, s köztük az adventi időt és a karácsonyt is, az a veszély fenyegeti, hogy elveszítik mélységüket, mert a kereskedelmi központok térhódítása és a mindenütt jelenlévő reklámok magukkal sodorják az ünnep jelentőségét. A sok sürgés-forgás közepette elfeledjük, hogy kinek az eljövetelére készülünk. Ellopja a kereskedelem, a reklám a központi szereplőt, magát Jézus Krisztust, és a reklámok emberei őt fogyasztási cikkekkel akarják helyettesíteni.
Ünnep előtti életünk kicsit hasonlít Betlehem nyüzsgéséhez. Valószínűleg a vártnál hamarabb érkeztünk meg Nyugat-Európába, ahol az advent négy hete évtizedek óta a fogyasztói társadalom legfényesebb időszaka. A tündöklés, a fényáradat, a hangszórókból harsogó Csendes éj. Akárcsak Betlehem városa. Azokban a napokban nem vették észre a forgatagban szállást kereső Szent Családot.
Valóban, a lelkünk lehet olyan Betlehem, amely nem veszi észre és elutasítja a Szent Családot, de lehet olyan is, mely a megváltás után kiált, és szegényes hajlékát kínálja fel szállásként a Szent Családnak. A jászolban fekvő kisded viszont, aki rongyos istállóban jött világra, figyelmeztet, hogy a külsőségek mit sem érnek, ha nem találjuk meg lelkünk békéjét.
Jöjj el Jézus, foglald el az utcákat, ahol a siető emberek öntudatlanul is téged keresnek! Foglald el a munkahelyeket, ahol a fáradt emberek a hajsza értelmét keresik! Toppanj be a szórakozóhelyek zajos világába, ahol az arcok álarcai mögött fáradt üresség kiált utánad!
Lépj be az otthonokba, ahol modern kísértésekkel birkózik a lankadt szeretet! Kopogj be az iskolákba, ahol ijesztő szorgalommal mossák el az igazság és tévedés határait! Foglalj helyet a konferenciák és kongresszusok asztalainál, ahol szánalmas erőlködéssel akarják megtervezni az új világot!

           Jöjj el kis Jézus, töltsd be az egész világunkat szereteteddel!