Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ISTEN BÖLCSESSÉGGEL ÉS SZERETETTEL TEREMT

2009.10.10
Hisszük, hogy Istennek a teremtéshez nem volt szüksége semmiféle korábban létező dologra vagy segítségre. A teremtés nem is szükségszerű kiáradás az isteni szubsztanciából. Isten szabadon teremt, "semmiből"
"Mi nagy volna abban, ha Isten a világot egy korábban létező anyagból hozta volna létre? A kézműves ember is, ha anyagot adnak kezébe, azt csinál belőle, amit akar. Isten hatalma pedig abban mutatkozik meg, hogy a semmiből csinálja azt, amit csak akar."
A "semmiből való" teremtést a Szentírás mint ígérettel és reménnyel teljes igazságot tanúsítja. A Makkabeusok második könyvében egy édesanya a következő szavakkal buzdítja hét fiát a vértanúságra:
"Nem tudom, hogyan öltöttetek testet méhemben. Nem én ajándékoztam nektek a lelket és az életet, nem én fűztem össze tagjaitokat csodálatos módon, hanem a mindenség Teremtője, aki az emberiséget alkotta, és létet adott mindennek. Ha most törvényeiért semmibe veszitek, irgalmában visszaadja nektek a lelket és az életet. (...) Gyermekem, kérlek, tekints az égre, és nézz a földre és mindarra, ami rajta van, gondold meg, hogy Isten semmiből teremtette, és az emberi nem is ugyanígy keletkezett!" (2Mak 7,22--23.28)
Mivel Isten tud semmiből teremteni, a Szentlélek által a bűnösöknek is tudja ajándékozni a lélek életét, tiszta szívet teremtve bennük, és az elhunytaknak a test életét a föltámasztás által Ő, "aki a halottakat életre kelti, és létbe szólítja a nemlétezőket" (Róm 4,17). S mivel képes volt arra, hogy Igéje által a sötétségből fölragyogtassa a világosságot, a hit fényét is tudja ajándékozni azoknak, akik nem ismerik Őt.
Ha Isten bölcsességgel teremt, akkor a teremtés rendezett: "Te pedig mindent mérték, szám és súly szerint rendeztél el" (Bölcs 11,20). Az örök Igében és az örök Ige által -- aki a "láthatatlan Isten képmása" (Kol 1,15) -- alkotott teremtés az embernek van szánva és rá irányul, Isten képmására, reá, aki személyes kapcsolatra hivatott Istennel. Értelmünk, részesedvén az isteni értelem világosságában, meg tudja érteni azt, amit Isten a teremtés által mond nekünk, igaz nagy fáradsággal és alázatos és tiszteletteljes lelkülettel a Teremtő és az Ő műve iránt. Az isteni jóságból eredő teremtés részesedik ebből a jóságból ("És Isten látta, hogy jó, (...) nagyon jó": Ter 1,4.10.12.18.21.31). Isten ugyanis a teremtést az embernek szóló ajándéknak szánta, mint neki szóló és rábízott örökséget. Az Egyháznak többször is meg kellett védenie a teremtés jóságát, beleértve az anyagvilág jóságát is.
Isten végtelenül nagyobb, mint minden műve: "Fölötte áll az egeknek a te dicsőséged" (Zsolt 8,2); "az Ő nagysága kifürkészhetetlen" (Zsolt 145,3). Mivel azonban Ő a Fölséges, szabad Teremtő, minden létezőnek végső oka, jelen van teremtményeinek legbensejében: "Benne élünk, mozgunk és létezünk" (ApCsel 17,28). Szent Ágoston szavai szerint "fölötte áll az én csúcsaimnak, és mélyebb az én mélységeimnél".
A teremtés után Isten nem hagyja magára a teremtést. Nemcsak létet és létezést ad neki, hanem minden pillanatban megőrzi a "létben", megadja neki a működés lehetőségét, és céljába vezeti. A Teremtőtől való ezen feltétel nélküli függés elismerése a bölcsesség és szabadság, az öröm és bizalom forrása:
"Mert te szeretsz mindent, ami létezik, és semmit sem gyűlölsz azokból, amiket teremtettél. Ha gyűlöltél volna valamit is, azt létre se hoztad volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád? Hogyan is maradhatna fenn, ha te létbe nem hívtad volna? De te megkímélsz mindent, mivel minden a tiéd, Uram, életnek barátja." (Bölcs 11,24--26)
A teremtésnek megvan a maga jósága és tökéletessége. Azonban nem egészen készen került ki a Teremtő kezéből. Úgy lett teremtve, hogy még "úton van" (in statu viae) az elérendő végső teljesség felé, amit Isten gondolt el róla. Azokat a rendelkezéseket, amelyekkel Isten a teremtését e tökéletességre vezeti, nevezzük isteni "gondviselésnek".
"Mindent, amit alkotott, Isten a maga gondviselésével oltalmaz és kormányoz, ?erejével elérvén [a világ] egyik végétől a másikig, és jóságosan elrendez mindent? (vö. Bölcs 8,1). Mert ?minden mezítelen és fedetlen szemei előtt? (Zsid 4,13), azok is, amiket teremtményei szabadon fognak cselekedni."
A Szentírás tanúsága következetes: az isteni gondviselés gondoskodása konkrét és közvetlen, mindennel törődik a legkisebb dologtól a világ és a történelem legnagyobb eseményéig. A Szent Könyvek határozottan állítják Isten abszolút uralmát az események folyásában: "A mi Istenünk a mennyben van, mindent, amit akart, megcselekedett" (Zsolt 115,3); és Krisztusról mondja: "aki kinyit, és senki be nem zárja, bezár, és senki ki nem nyitja" (Jel 3,7); "Sok gondolat van a férfi szívében, az Úr akarata azonban megmarad" (Péld 19,21).
Így válik láthatóvá, hogy a Szentlélek, a Szentírás fő szerzője gyakran Istennek tulajdonít cselekedeteket, anélkül, hogy a másodlagos okokat megemlítené. Ez nem primitív kifejezési forma, hanem mélyértelmű emlékeztetés arra, hogy Isten fölötte áll a történelemnek és a világnak, ezeknek abszolút Ura, és nevelés az Istenbe vetett bizalomra. A zsoltárok imádkozása e bizalomnak nagy iskolája.
Jézus gyermeki ráhagyatkozást vár el a mennyei Atya gondviselése iránt, aki gyermekeinek legkisebb szükségleteire is gondot visel: "Ne aggodalmaskodjatok tehát, ezeket mondva: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? (...) Mennyei Atyátok ugyanis tudja, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először Isten országát és annak igazságát, és mindezeket megkapjátok hozzá." (Mt 6,31--33)
Isten szuverén Ura a maga tervének, megvalósításához mégis igénybe veszi a teremtmények együttműködését is. Ez nem a gyöngeség, hanem Isten nagyságának és jóságának jele. Isten ugyanis teremtményeinek nemcsak létet ad, hanem a méltóságot is adja, hogy önállóan cselekedjenek, egymás okai és principiumai legyenek, és így együttműködjenek terve megvalósításában.
Az embereknek Isten még arra is hatalmat adott, hogy szabadon vegyenek részt gondviselésében, amikor rájuk bízza annak felelősségét, hogy hajtsák uralmuk alá a földet és uralkodjanak rajta. Így Isten lehetővé teszi az embereknek, hogy értelmes, szabad okok legyenek a teremtés művének beteljesítésében, s önmaguk és felebarátaik javára a teremtés harmóniájának tökéletesítésében. Az emberek, akik gyakran nem tudják, hogy munkatársai az isteni akaratnak, az isteni tervnek megfontoltan lehetnek részesei cselekedeteikkel, imáikkal, sőt még szenvedéseikkel is. Így lesznek egészen Isten és az ő országának"munkatársai" (1Kor 3,9).
A teremtő Istenbe vetett hittől elválaszthatatlan igazság: Isten teremtményei minden cselekedetében tevékeny. Ő az első ok, mely a másodlagos okokban és azok által hat: "Isten maga ébreszti bennetek a szándékot, s hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően" (Fil 2,13). Ez az igazság sem csorbítja, hanem növeli a teremtmény méltóságát. Mivel Isten hatalma, bölcsessége és jósága a semmiből emelte ki, a teremtmény semmire sem képes, ha elszakad eredetétől, hiszen "a teremtmény a Teremtő nélkül szertefoszlik"; még kevésbé képes végső célját elérni a kegyelem segítsége nélkül.
Ha Isten, a mindenható Atya egy rendezett és jó világ Teremtője, minden teremtményének gondját viseli, miért van a rossz? Erre a szorongató és elkerülhetetlen, fájdalmas és titokzatos kérdésre egyetlen elsietett válasz sem ad megoldást. A keresztény hit összessége ad választ erre a kérdésre: a teremtés jósága, a bűn tragédiája, Isten türelmes szeretete, aki elébe megy az embernek Szövetségeivel, Fiának megváltó Megtestesülésével, a Lélek ajándékával, az Egyház összehívásával, a szentségek erejével, a boldog életre szóló meghívással, melynek elfogadására a szabad teremtmények előzetes fölszólítást kapnak, de amely elől -- és ez félelmetes misztérium -- eleve elzárkózhatnak. Nincs a keresztény üzenetnek olyan részlete, mely legalább részben ne lenne válasz a rossz kérdésére.
De miért nem teremtett Isten olyan tökéletes világot, amelyből ki lenne zárva a rossz? A maga végtelen hatalmában Isten mindig tudna valami jobbat teremteni; mégis a maga végtelen bölcsességében és jóságában Isten szabad elhatározásával olyan világot akart teremteni, mely "úton van" végső tökéletessége felé. Ez a folyamat Isten tervében magában foglalja egyes létezők megjelenésével együtt mások eltűnését, a tökéletesebbekkel együtt a kevésbé tökéletes dolgokat, a természet építésével együtt a rombolásokat is. Így a fizikai jóval együtt létezik a fizikai rossz is, mindaddig, amíg a teremtés el nem éri tökéletességét.
Az angyaloknak és az embereknek mint értelmes és szabad teremtményeknek végső céljuk felé szabad választással és szeretettel kell haladniuk. Ezért le is térhetnek az útról. Ténylegesen vétkeztek is. Így lépett be a világba az erkölcsi rossz, mely összehasonlíthatatlanul súlyosabb, mint a fizikai rossz. Isten semmiképpen -- sem közvetlenül, sem közvetve -- nem oka az erkölcsi rossznak. Mégis megengedi, mert tiszteli teremtményeinek szabadságát, és titokzatos módon jót tud kihozni belőle:
"A mindenható Isten, (...) mivel Ő a legfőbb jó, semmiképpen sem adna teret műveiben a rossznak, ha nem volna annyira mindenható és jó, hogy még a rosszból is jót tud kihozni."
Így idővel fölfedezhető, hogy Isten a maga mindenható gondviselésével még a teremtményei által okozott erkölcsi rossz következményeiből is tud valami jót kihozni. József mondja a testvéreinek: "Nem ti hoztatok engem ide, hanem Isten; (...) ti rosszat forraltatok ellenem, de Isten jóra fordította (...), hogy sok népet életben tartson" (Ter 45,8; 50,20). A legnagyobb erkölcsi rosszból, ami egyáltalán elkövethető volt, Isten Fiának minden ember bűne által történt elvetéséből és megöléséből Isten kegyelmének túláradása által a legnagyobb jót hozta létre: Krisztus megdicsőülését és a mi megváltásunkat. Természetesen ezáltal a rossz nem válik jóvá.
"Az istenszeretőknek minden a javukra válik" (Róm 8,28). A szentek ezt újra meg újra tanúsítják:
Sziénai Szent Katalin ezért mondta azoknak, akik "nagy türelmetlenséggel botránkoznak" és föllázadnak az ellen, ami velük történik: "Minden a szeretettől jön hozzánk, minden azért rendeltetett, hogy az ember üdvösségét szolgálja, Isten semmit sem tesz ezen célkitűzésén kívül".
Morus Szent Tamás is kevéssel mártírhalála előtt így vigasztalta leányát: "Semmi sem történhet, amit Isten nem akar. Amit pedig Ő akar, bármilyen rossznak tűnjék is, valójában a legnagyobb jó számunkra."
Norwichi Julianna úrnő pedig azt mondja: "Isten kegyelme által megtanultam, hogy szilárdan ragaszkodjam a hithez, (...) és erősen higgyem, hogy mindenféle dolog jó lesz (...). Te magad is látni fogod, hogy minden dolog jó lesz."
Szilárdan hisszük, hogy Isten a világ és a történelem ura. Gondviselésének útjai azonban számunkra gyakran ismeretlenek. Csak a végén, amikor véget ér töredékes megismerésünk és "színről színre" fogjuk látni Istent (1Kor 13,12), akkor fogjuk tökéletesen és egészen megismerni az utakat, melyeken Isten -- még a rossz és a bűn tragédiáin keresztül is -- elvezeti teremtését annak a végső szombatnak a nyugalmába, amelyért az eget és a földet teremtette.
Isten a világ és az ember teremtésében adta első és egyetemes tanújelét mindenható szeretetének és bölcsességének; "jóakaratú tervének" első üzenetét, mely a Krisztusban való új teremtésben éri el célját.
Jóllehet a teremtés művét elsődlegesen az Atyának tulajdonítjuk, hasonlóképpen hitigazság, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek a teremtésnek egy és oszthatatlan principiuma.
Isten egyedül, szabadon, közvetlenül, minden segítség nélkül teremtette a világot.
Egy teremtménynek sincs végtelen hatalma, ami szükséges a szó szoros értelmében vett "teremtéshez", azaz a nemlétező létrehozásához és léttel való megajándékozásához (a "semmiből" való létrehíváshoz).
Isten azért teremtette a világot, hogy kinyilvánítsa és közölje dicsőségét. A dicsőség, melyért Isten teremtményeit megteremtette, az, hogy ők részesednek az Ő igazságában, jóságában és szépségében.
Isten, aki az egész világot megteremtette, a "mindeneket erejének szavával" hordozó Fiú (Zsid 1,3), és Teremtő, éltető Lelke által tartja a létben.
Az isteni gondviselés azon rendelkezések összessége, melyek révén Isten bölcsességgel és szeretettel minden teremtményét elvezeti végső céljához.
Krisztus arra hív minket, hogy gyermeki bizalommal hagyatkozzunk rá mennyei Atyánk gondviselésére, és Szent Péter apostol megismétli: "Minden gondotokat bízzátok Őrá, mert neki gondja van rátok" (1Pt 5,7).
Az isteni gondviselés a teremtmények cselekvése által is működik. Megadja az embereknek, hogy szabadon működjenek együtt az Ő tervével.
A fizikai rossz és az erkölcsi rossz megengedése Isten részéről misztérium, amit Isten az Ő Fia, a rossz legyőzésére meghalt és föltámasztott Jézus Krisztus által világosít meg. A hit nyújt bizonyosságot afelől, hogy Isten nem engedné meg a rosszat, ha a rosszból nem fakasztana jót olyan utakon, melyeket mi teljesen csak az örök életben fogunk megismerni.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép



Utolsó kép




Archívum

Naptár
<< Június / 2017 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 50342
Hónap: 144
Nap: 3