Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dávid imája

2009.06.20

 

Igehirdetés:

Testvéreim, olyan ember beszél az igében, aki nagyon lentről kezdte, aki nem királyfinak született, hanem pásztorgyereknek. És bár abban a korban a király és a pásztor között nem volt akkora különbség, mint Jézus idejében a betlehemi pásztorok és Heródes király közt, mégis, abban a korban, amelyben élt, gyakorlatilag a legmélyebbről a legmagasabbra emelte Dávidot az Isten. Ezért pontosan tudta, ismerte, hogy mit hisznek az emberek Istenről és mit várnak tőle, mit hisznek a vezetőkről és mit várnak tőlük.

Ma már, ez a fajta felemelkedés, amit Dávid nemcsak társadalmilag, hanem családilag is megélt, kevéssé érzékelhető, bár még most is, ha egy családban az elsőszülött fiúgyerek, tréfásan úgy nevezzük, hogy ő a trónörökös. Márpedig Dávid nemcsak társadalmilag növekedett pásztorból királlyá, hanem a családban is túlnőtt a nagyobb testvérein, hiszen ő volt a legkisebb.
Amikor az akkori családról gondolkodnunk, tudnunk kell, hogy a születési rangsor szerint a legnagyobb fiúgyermek kiváltsága nemcsak az volt, hogy az áldást ő kapta, vitte tovább, ami nagyon emelkedett, szép szertartás volt, hanem vagyonilag is komoly következményei voltak, mert az elsőszülött mindig kétszeres részt örökölt. De a családon belül – és itt ne egy 3-4 tagú családra gondoljunk, hanem olykor 70-80 tagból álló nemzetségre – tehát ezen a nagycsaládon belül is, az elsőszülött rangja, parancsolása, tekintélye nagyon erős volt, s a kisebbeknek pedig hallgass volt a nevük. Ennek érzékeltetésére had olvassam fel Sámuel I. könyvéből, a 17. szakasz 28. versét arról, mi történik, amikor Dávid megérkezik a táborba, s majd a filiszteus Góliáttal vívott küzdelemre sor kerül. “Amikor legidősebb bátyja, Eliáb hallotta, hogy Dávid az emberekkel beszél – érdeklődik a Góliát féle ügyről – haragra gerjedt és azt mondta: minek jöttél ide, s kire bíztad azt a néhány juhot a pusztában? Tudom, hogy vakmerő vagy és rosszban töröd a fejed, csatát akarsz te látni, azért jöttél ide.” S figyeljük meg Dávid válaszát. “Ugyan, mit követtem el? Hiszen ez csak beszéd volt” – mármint az érdeklődése Góliát iránt.
Érdekes és sokat mondó, hogy amikor Isten királyt választ – és Isten ezt két alkalommal teszi, hiszen épp ebben a történetben ígéri meg Dávidnak, hogy ezután dinasztikus öröklés következik a trónon – mindig a legkisebbet választja. Saul, az első király a legkisebb volt a családjában, a törzsén belül is a legkisebb nemzetséghez tartozott, sőt Izrael 12 törzsén belül is a legkisebből, Benjámin törzséből származott. S íme Dávid is a legkisebb a családjában. Ebben az, az isteni szándék és általános akarat válik nyilvánvalóvá, ami egyébként a Biblia számtalan sok helyén is tetten érhető, hogy Isten nem személyválogató, s legtöbbször az emberi mérleges szerinti kisebbekhez fordul, őket emeli fel, velük azonosítja magát. Csak két dolgot említenék. Az ige testté lételének ígéretekor, hogy egy katolikus kollegámat idézzem, egy egyszerű falusi lányka, igen, egy egyszerű falusi lányka énekel így himnuszt, hogy “Isten rátekintett szolgálólánya megalázott – azaz alul lévő – voltára, de a kevélyeket ledönti trónjukról”. Amikor Jézus az utolsó ítéletről beszél, akkor is a legkisebbekhez méri magát: aki csak egyszer is megcselekszi, hogy csak egy pohár vizet is ad a legkisebbeknek – és itt nem a gyerekekre gondol, hanem azokra, akiket Pál apostol úgy fog nevezni a korinthusiakhoz írt levelében, hogy lenézettek és megvetettek – az velem cselekedte meg.
A mi Istenünkhöz ez illik, hogy a kicsikre viseljen gondot, de a Biblia azt, hogy az Isten nem személyválogató, mindig azzal szemben hangsúlyozza, hogy de az ember az. Az ember mindig ebben gondolkodik, hogy valahogy úgy születik, hogy a lent és fent motoszkál benne, ennek a skáláján méri az életet. Az emberi gondolkodásban a fönt és lent, mindig azt jelenti, hogy a gazdag, a hatalommal bíró van fent, és a szegény, a kisebb hatalmú, vagy hatalomnélküli van lent, hogy az erősebb van fent és a gyenge lent – még egy gyermek közösségben is. A rangosabb van fent, az egyszerű ember lent. Istennél ez skála, mintha fordítva lenne.
Emiatt csodálkozik Dávid is. Igen, ő is ebben a lent és fent viszonylatában gondolkodik, ezért lepődik meg, ezért imádkozik így: “Ki vagyok én Uram, Istenem, és mi az én házam népe – hát, ahonnan jövök - hogy eljuttattál engem idáig. Sőt, még ezt is keveselted és azt ígérted szolgád házának a távoli jövőre nézve, hogy felemeled, és bennem is az egyre feljebb emelkedő ember alakját láttad. Kell-e még Dávidnak valamit is ehhez hozzátennie?” Hozzátehetek-e én még ehhez egyáltalán bármit?
Úgy gondolom, hogy sokunknak, a legtöbbünknek van arra oka, hogy Dáviddal együtt, ilyen elképedve, megdöbbenve kérdezzen: ki vagyok én, Uram Isten, hogy idáig eljuttattál, hozzá tehetek-e ehhez én még egyáltalán bármit? Persze nem könnyű ezt ilyen Dávid módra, őszintén kimondani, mert különféle válaszok csábítanak, különféle megfontolások kínálkoznak, hogy megindokoljuk, miért és hogyan jutottunk el oda, ahol vagyunk, hiszen nem született mindenki pásztorgyereknek. Csábíthat például az, hogy igen, de mennyi erőfeszítésembe, munkámba, küzdelmembe került, hogy eddig elértem; megdolgoztam érte. Én dolgoztam meg érte. Csábít az a megfontolás is, hogy rendben Uram, köszönöm, de mennyi mindent el akartam még érni és nem sikerült. Vagy csábít az megfontolás, hogy jó-jó nekem már elég, én már leélem az életem így, no de hát a gyerekeim, azért nekik még ennél is többet akarok.
Dávidtól - aki egyébként egyáltalán nem szeplőtelen jellem, ahogy ismerjük a Szentírásból - itt mégis nagyon istenes: távol áll tőle minden ilyen mérlegelés. Pedig, ha valakinek, neki rengeteg erőfeszítésébe, lemondásába került, hogy eljusson oda, ahova. Sok bölcsességre, diplomáciai érzékre, határozottságra, bátorságra volt szüksége. Dávid tudott valami, amit tudni az istenfélő ember kiváltsága, azt, hogy lehetőségeket, és képességeket a lehetőségekhez Isten ad.
Persze Dávid is szeretett volna még többre jutni, a csúcsra, akkor, a papkirályságok korában, amikor az emberi közösségnek, egy városkirályságnak – abban az időben még az országgá szerveződő királyság nem volt gyakori, ezért is hatalmas Dávid műve – a papkirály nemcsak mai értelemben vett világi vezetője, hanem papja is volt. Mi igazolta ezt a nép, az alattvalók szemében? Hát az, hogy papi feladatot is ellát, hogy templomot épít. Ráadásul Dávid nem eggyel több templomot, egy legnagyobbat, legfényesebbet, legdicsőbbet akart az Úrnak építeni, hanem arról volt szó, hogy legyen egyáltalán egy temploma Istennek, mert hogy addig nem volt. Ahogy olvassuk, Isten arra emlékezteti Dávidot, hogy Isten sátorban lakott, hajlékból hajlékba költözve járt együtt a néppel. Igen, nagy volt a tét. Dávidnak, akihez tíz törzs, az ország nagyobbik része, csak királyságának hetedik évében csatlakozott, amikor olyan törékeny még a politikai hatalma, akkor igen, nagy volt a tét, hogy még ezt, ezt az utolsót, ezt a szentet, ezt az őt is megerősítő tervet végrehajtsa. És Isten azt mondta: nem. Ez nem adatik meg neked.
S erre Dávid nem lázad, hanem azt mondja, hogy ugyan ki vagyok én, hogy egyáltalán idáig is eljuttattál engem. És Dávid a legteljesebben komolyan veszi, elégnek tartja azt, amit az Isten az utódokra, a fiaira, az unokáira nézve ígér; még a távoli jövőre nézve is tettél ígéretet Istenem. S hogyan fejezi be az imádságát? Dávid számára nem a dinasztikus trónutódlás a legfontosabb, hanem azt kéri, hogy “örökre színed előtt legyen, úgy áld meg szolgád házát”. A legtöbb, amit Dávid a gyermekei, utódai számára kér: “ne térjenek el tőled se jobbra, se balra, figyelő tekinteted egy pillanatra ne vedd le róluk”.
Sokféle, bizony nagyon sokféle kínálkozó megfontolást kell félresöpörnünk, de félre lehet tennünk, hogy így tekintsünk az életünkre: ki vagyok én Uram, hogy idáig eljuttattál? Számtalan öntelt választ kell elhallgattatnunk, hogy életünk történéseiben, amik kívülről nézve magyarázhatóak a történelemmel, a haladással, születési adottságokkal, neveltetéssel, szerencsével, Isten keze művére ismerjünk, az Ő gondviselését lássuk meg mögöttük.
Ennek az egyszerű pásztorfiúból lett királynak arra a kegyes szándékára, hogy templomot épít Úrnak, egyszerre porba sújtó és felemelő, egyben nagyon szellemes választ ad Isten. “Nem te fogsz nekem házat építeni – üzeni Náthán próféta által Dávidnak – az Úr fog házat építeni neked.” Érezhető, hogy a szójáték abban van, hogy házat, templomot építeni te nem fogsz, Isten fog házat, azaz háznépet, dinasztikus trónutódlást adni neked.
Felemelő és porba sújtó Isten válasza Dávid kegyes szándékára, hiszen, hogyan is kezdődik? “Én hoztalak el a legelőről, veled voltam mindenütt, amerre jártál. Én szereztem neked nevet.” Mert Isten válaszában az van benne, hogy tulajdonképpen adhat-e az ember bármit Istennek. Van-e valamije az embernek, amivel mint sajátjával rendelkezik, amit mint szabad ajándékot ajánlhat fel Istennek? Van-e az ember birtokában valami, ami Istentől függetlenül az övé, ami saját műve? Sokkal később, erre a kérdésre, Jakab apostol nagyon markánsan, így ad egy kérdésre választ: ugyan mid van, amit nem kaptál.
“Én hoztalak el a legelőről, én voltam veled, amerre csak jártál.” Igen, Dávid rájön arra, minden lelki törés nélkül, sőt készségesen alázattal elismeri, hogy “legkegyesebb szándékaim is legfeljebb megegyeznek, legfeljebb utolérik a te szándékaid Istenem, hogy erőm és bölcsességem forrása a Te erőd és bölcsességed, s minden napom ajándék, nemcsak az öregkorban, hanem a férfikor delén, és ifjúkoromban is”.
Felemelő és porba sújtó Isten válasza, mert azt mondja, hogy semmit nem adhatsz nekem, amit szíved szándéka szerint, mint a tiedet ajándékozhatnál nekem. De mi marad akkor, az embernek, akiben nem is ritkán, minden korban, minden vallásban – mert más vallásokban is így van ez – feltámad a vágy, hogy hálaáldozatot vigyen, ajándékot adjon az istenségnek, akiben hisz.
Mi marad a Biblia Istenében hívőnek, aki megérti, hogy bármit adhat, igazából nem ajándék, mert eleve Istené? Időszakos, vagy az ember tetszésétől, méricskélésétől függő ajándék helyett, Isten sokkal nagyobbat kér hálaáldozatul. Úgy mondja: “házam és királyságom szolgálatába állítom utódodat, örökre”. No, ha akarsz valamit adni ember, ez a lehetőséged: házam és királyságom szolgálatába állítalak örökre. Szinte teljesíthetetlenül nagyot kér Isten. Nincs semmid? Semmit nem adhatsz. Akkor csak egy megoldás van: adj mindent. Adj mindent vissza. Kevesebb nem ajándék. Kevesebb nem elég. Adni akarsz, nem kötelező, de ha adni akarsz, akkor állj templomom és országom szolgálatába örökre. És Isten itt nagyon átfogóan és pontosan fogalmaz: templomom, azaz az istentiszteleti hely, istentiszteleti óra, istentiszteleti szertartás, és országom, azaz az uralmam, a hétköznapok világa. Egyszerűen vasárnap és hétköznap, a templomon belül és kívül.
Azért porba sújtó Isten válasza, erre a kegyes szándékra, ami Dávidban és az ember szívében ismételten megszületik, mert az ember semmit nem adhat, amit a magáénak mondhat, s ha mégis adni akar, csak a mindent, csak az összest adhatja, amije van. S mivel mindent Istentől kapott, semmi nem maradhat ki. De felemelő is Isten válasza, mert így üzen: “felemelem utódodat, megerősítem trónját örökre”. S ebben az ígéretben Dávid is felveszi Isten szóhasználatát, és azt mondja, hogy az egyre feljebb emelkedő ember alakját láttad bennem.
Dávid szándéka, hogy templomot építsen Istennek, még akkor, ott is, csak sápadt és halvány árnyéka annak, amit Isten ad, és ígér neki. Dávid nem tud magához térni az ígéret nagyságától, pedig még nem is érthette pontosan, hogy tulajdonképpen mit ígér neki az Úr, hogy mit jelent valójában az, hogy “megerősítem örökre a te utódodnak trónját”. Ő még nem tudhatta, hogy ki lesz a nagybetűs utód, hogy nem Salamon az, aki az ő trónjára ül örökre. Nem tudhatta, hogy az ő földi trónja, amely talán még inog, hogyan is lesz stabil, szilárd, örökkévaló. Dávid nem tudhatta, hogy imádkozása, miszerint “van-e még olyan nemzet a földön, mint a te néped, amelyért elment az Isten és kiváltotta”, majd egyszer úgy hangzik az emberek száján, hogy minden népért elment, eljött az Isten és megváltotta. Dávid még mindezeket nem tudhatta. Mégis, ez az emberileg nagy, amennyit megérthetett, úgy hat rá, hogy csak ennyit tud kérdezni: “hozzá tehetek-e még én ehhez bármit”. Kérhetek-e, megszólalhatok-e még, bármilyen igénnyel ilyen ígéret birtokában.
Mi pedig mindezt már tudjuk. Mi már tudjuk, hogy milyen trónról, kiről beszél Isten, mit jelent azt, hogy örökre, hogy az, az üdvösséget jelenti. Mi már tudjuk, hogy az Isten minden népért eljött – nemcsak egyért – és megváltotta.
Persze tudjuk azt is, hogy Dávid azért, sok mindent hozzátett ehhez az imádságához. A Zsoltárok könyve, Sámuel könyve, a Krónikák könyve tele van Dávid imádságaival, amikor az ellenségtől való szabadulásért, vagy a fiaiért imádkozik. Igen, imádkozik bűnbocsánatért is. De érezhető, hogy ugyan az egyéb imádságaiban igen, hozzátett valamit, de mégis azoknak az alapja ez a nagy, megdöbbent felismerés.
Persze tudjuk azt is, hogy igen, hát mi is mennyi mindent hozzáteszünk ahhoz a hálaadáshoz, hogy eljött az Isten, hogy örökkévaló Úr ült Dávid trónjára, Aki megváltott minket. Sőt azt is tudjuk, amit a földi életünkhöz hozzáteszünk az Úr elébe járulásainkban, milyen gyakran eltakarja, háttérbe szorítja ezt a legnagyobbat. Pedig minden kérésünk teljesítéséhez elég az Ószövetség Istene, akivel itt Dávid beszélget.
Egyetlen olyan ígérete, olyan tette van Istennek, amiért kérhetünk, amiért hálát adhatunk: Jézus Krisztusért. Igen, az örök trón, hogy eljött Isten, értünk is, a mi népünkért, és megváltott bennünket is. Minden más kérésünk Krisztus nélkül is teljesíthető.
Dávid ünnepelte az emberileg nagyot, nem tudta túlbecsülni Isten ígéretének értékét. Ünnepelhetjük mi is az Urat az emberen túli, a mindenek fölötti, az örök üdvösségre szóló ígéretért, azért az egyetlenért, amit csak Jézus Krisztusban nyerhetünk el. Ámen.
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.