Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A pohár és a Szent Grál

2009.04.12
A POHÁR és a Szent Grál
 

 

A megváltás történetében valóságosan és jelképesen is jelentős szerepe van a pohárnak. Az utolsó páska vacsora kelyhét, a pohárért mondott hálaadás után így nyújtotta övének: "Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára" (Mt. 26, 28). A Jézus korabeli zsidóság páska vacsoráján, valószínűleg úgy, mint ma, négyszer ittak a pohárból, ahogyan az ortodox zsidók ma is teszik.
 A vacsora úgy kezdődik, hogy először a megszentelés vagy a hálaadás poharát isszák meg. Ezzel különböztetik meg a páska vacsorát a közönséges érkezéstől. Ezután a családfő, aki a vacsora vezetője, megmosta a kezét, a Vörös tengeren való átkelés emlékére a keserű füveket egy sós vízzel teli pohárba mártja, majd megtöri a kenyeret, közben elmondja, hogy ez volt a nyomorúság kenyere, mit őseik Egyiptomban ettek. Ma az a szokás, hogy a legfiatalabb asztalnál ülő fiú megkérdezi, hogy miben különbözik ez a nap a többitől, miért történik mindez. Erre a családfő elmondja az egyiptomi szabadítás történetét. Ezután az úgynevezett hallél zsoltárokból (113-118) elénekelik a 113. és 114. zsoltárt. Az éneklés után isznak másodszor a pohárból. Ez a haggada, vagyis a magyarázat pohara.
 Ezután az étkezés előkészületeként mindenki kezet mos, a családfő, áldást mond és kis kovásztalan kenyérdarabkákat oszt szét az asztalnál ülők között. Ezután a résztvevők két kovásztalan kenyérdarabka közé egy kevés keserű füvet tesznek - ez ma petrezselyem vagy saláta - és bemártják a közös tálba, amiben a kharoset van. Ez almából, datolyából, gránátalmából és dióból készült barna pástétomszerű készítmény, s annak a vályognak az anyagára emlékeztet, amit a zsidóknak Egyiptomban kellett rabszolgamunkában csinálniuk. Ezután fogyasztották el a húsvéti bárányt, amiből semmi nem maradhat. Ha valami mégis megmarad, azt el kellett égetni. Ezután kezet mostak, megeszik a megmaradt kovásztalan kenyeret.
 Ezt követte a harmadik pohár, "miután vacsoráltak" (1Kor 11, 25. vö. Lk 11,20) Előtte a családfő vett egy borral teli serleget, kézmagasságban az asztal fölé emelte és fölötte hálaimát mond. Imádkozik Illés eljöveteléért, aki a Messiás eljövetelét hirdette. Hálaimát mondott és ezután fogyasztották el a harmadik, a hálaadás poharát oly módon, hogy az ima után elindította a poharat a családfő körbe az asztal körül, anélkül, hogy ő maga ivott volna belőle. Miközben a serleg körbejárt, elmondta a pohárról szóló igét. Erről a harmadik pohárról beszél minden valószínűség szerint az Újszövetség, hiszen mindhárom evangélium kiemeli, hogy Jézus "vette a poharat és hálát adott" (Mt. 26, 27. Mk. 14, 23. Lk. 22, 17). Ezért kapcsolódik ehhez a pohárhoz az ígéret: "De mondom néktek: nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában" (Mt. 26,29. vö. Mk. 14, 25 Lk. 2218). Ezután elénekelik a hallél zsoltárok második felét (115-118). Ezek azok a dicséretek, amelyeknek éneklésével a tanítványok kimentek az Olajfák hegyére (Mt. 26, 30. Mk,14, 26) Ezután isszák ki a negyedik poharat és elénekelik a nagy hallélt, ez a 136. zsoltár. A vacsora két rövid imával ér véget. Egyes helyeken még van egy ötödik pohár is, de ez valószínűleg későbbi szokás
A pohár a mózesi páska vacsora elrendelésében nem szerepel. A korabeli emberek felfogása szerint az örömöt fejezte ki. A pohárba vörösbort töltöttek. Jézus ezért tudja mondani tanítványainak: "ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik" (Mk, 14, 24, Mt 26, 28). A vér az élet hordozója volt (3Móz 17, 11) A négy pohár 2Móz 6, 6-8 négy ígéretére emlékeztetett. Az első a rabszolgaságból való megszabadítás, a második a megváltás, a harmadik a néppé fogadás, a negyedik az ígéret földje. 
        De milyen lehetett a pohár, amiből Jézus és a tanítványok ittak? Az ószövetségben három szó is vonatkozik az ivóedényre: a kósz - ivópoharat jelent, amibe a fáraó frissen sajtolt mustját (1Móz 40, 11) töltötték, és amiből, Nátán példázata szerint a szegény ember egy szem báránykáját itatgatta (2Sám 12, 3). A másik szó a köfór,- amit inkább serlegnek kell fordítani, hiszen ezeknek a templom nemes fémből készült edényei között volt a helye (1Krón 28, 17. Esdr. 1,10). A harmadik a gábia - szó, ami az ünnepi étkezéseknél használt értékes pohár neve volt. Egy ilyen poharat vagy kelyhet rejtetett József testvéreinek búzás zsákjába. (1Móz 44, 2). Az Újszövetségben csak, a görög potérion-  jelöli az ivóedényeket, amely egyszerű poharat éppen úgy jelent, (pl. Mt.23, 25-6. Mk. 7, 4. Lk. 11, 39. Mt. 10, 42.), mint a nagy parázna kezében tartott arany serleget (Jel 17, 4). A Jelenések könyvében találkozunk a fialé- szóval is, ami lapos tálat, ivótálat vagy áldozati csészét jelent. A könyv látomásaiban ez a valószínű (Jel 5,8. 15,7, 16, 1-4.8.10.12. 17, 1, 21,9). Homérosznál - is tálat, vagy csészét, régies szóval szilkét jelentett. Az Iliász szerint Patrokolosz elégetett csontját, a tüzet "lángszínű borral" eloltva arany csészébe szedték össze "majd sátrukba helyezve, befedték szép puha gyolccsal." A Jelenések könyvében ez a csapások kelyhe.
         A harmadik pohár után énekelt hallél zsoltárok egyike, a 116. feltesz a kérdést. "Mit fizessek az Úrnak a sok jóért, amit velem tett? (12) Erre így válaszol a zsoltáros: "A szabadulásért fölemelem a poharat, és az ÚR nevét hirdetem." (13). Ez na zsoltárvers egy ismert gyakorlatra utalhatott. Az istenfélő ember a poharát felemelve hálát adott Isten meg nem érdemelt szabadításáért. Ezt tette a páska vacsorakor a családfő és ezt tette Jézus is. A pohár igazi jelentőségét az adja meg az úrvacsorában, hogy ahogyan a családfő, úgy Jézus is ekkor mondta el azt az ígéretet, ami a tanítványok reménységét erősítette. Ezért nevezték ezt a poharat az Úr poharának, vagy a hálaadás kelyhének. (Mt. 26, 27. 1Kor 10, 16. 11, 25.)
        A vigasztalás poharáról is beszél a Biblia. A gyászolókat valószínűleg a legközelebb hozzátartozók, vagy a legjobb barátok a gyász enyhítésére finom italokkal kínálták meg (Péld. 31, 6). Ezt nevezték vigasztalás poharának vagy kelyhének. Isten ítéletét nem enyhíti ez a pohár (Jer. 16, 7).
        A pohár szót már az ószövetség idején is sokszor átvitt értelemben használták a mindennapi beszédben. Beszéltek a szenvedés poharáról (Mt 20, 22. 26, 39. Jn 18, 11), a tántorgás poharáról (És 51, 17, 22. Zak, 12, 2. Zsolt. 60, 5. Jer. 25, 16.), Isten haragjának és ítéletének poharáról. (Zsolt 75, 9. Jer 25, 15. Jel. 14, 10. 16,l. 17,1, ) Van egy kicsit vigasztalóbb átvitt értelme ennek a különös ivó alkalmatosságnak. Boldog, akinek az Úr a pohara. A zsoltáros így imádkozik: "Uram, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedbe sorsomat" (16, 5). Ha viszont átadjuk életünket Őnéki, akkor "csordultig van poharam". (Zsolt. 23, 5.). Mivel a pohár közhasznú kép volt a mindennapi beszédben, metonimikusan a pohár szó a pohár tartalmát is jelölte. Ezért az úrvacsorában "isszuk a pohárt" (1Kor 11, 25-26).
        Jézus a Gecsemáné kertben elmondott fohászában is jelképesen beszél róla: "Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem e pohár" (Mát. 26, 39, Mk 14, 36, Lk, 22,42) Jézusnak ezek a szavai összekapcsolódnak az úrvacsora poharának képével, hiszen erre a mondásra rímel Mt 26, 27, Mk, 14, 23, Lk, 22, 20. Ez a nyelvi fordulat Jézus szenvedésének korábbi bejelentésekor is megtalálható. A Zebedeus fiak rangvitájakor Jézus a magukat ajánló fiuktól ezt kérdezi: "Ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én fogok kiinni?".- Amikor a két Zebedeus-fi öntudatosan így felelt: "Ki tudjuk". - Jézus így folytatta: "Az én poharamat kiisszátok ugyan, de, hogy ki üljön jobb és bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni." (Mt 20, 22-23. vö. Mk 10, 38.). János viszont akkor jegyzi fel ezt a mondást, amikor Jézus visszaparancsolja hüvelyébe Péter kardját (Jn. 18, 11). A szenvedés pohara a kortársak előtt közismert kép volt, Jézus ezért minden külön magyarázat nélkül alkalmazta. "A pohár, amelyet ki kell innia, Isten haragját, a szenvedést vagy a martírumot jelenti." Karner Károly szerint "a késői zsidóságban a kehely közkeletű képévé válik a sornak"
        A 4. századtól, főként a beszivárgó platonista gondolkodás ellensúlyozására egyre nagyobb hangsúly esett Jézus földi létének anyagi valóságára. Ezzel függ össze a 4. századtól kivirágzó ereklyegyűjtési hullám. Egy 6. századból ránk maradt, "Breviarius de Hieroszüma" című, 530 körül készült iratban a jeruzsálemi Nagy Constantinus által épített bazilikáról ezt olvassuk ebben: a bazilika szentélyében "van egy fülke, amelyben a nád, a szivacs és a kehely látható, amelyet az Úr megszentelt és tanítványainak adott, hogy igyanak belőle, és azt mondta: Ez az én testem és az én vérem."
        Az utolsó vacsora kelyhe összefonódott a Grál-mondával, mely a 12. század közepén Franciaországban alakult ki, és a 13. század kezdetétől a keresztény szerzők a bibliai történetekhez alkalmazzák az akkor már közkedvelt legendát. Robert de Boron, a 12. század végén, a 13. század elején élt francia költő volt az első, aki a "Roman de l?Estoire dou Graal (A Grál története) vagy közismertebb, a modern irodalomtörténet által adott címén "Joseph d?Arimathie" (Arimátiai József) művében keresztyén legendává formálta. A nyolc szótagú, páros rímekben írt mű egyes vélemények szerint 1212-ben vagy 1214-ben, mások szerint 1183-ban vagy 1199-ben született. Grál az utolsó vacsora szent kelyhével azonosul, amelyben azután Arimáthiai József a keresztre feszített Jézus vérét is felfogja. Ez a kor az átlényegülés (transszubsztantiatió) tanának a kialakulási kora. A IV. Lateráni zsinat (1215) emelte dogmává ezt a tanítást, amit több csoda is megerősített. Így nem csoda, ha grál fokozatosan szent grállá, vagyis a misében használt kehellyé válik, amiben a bor Jézus valóságos vérévé alakul át. Ez teszi a késő középkor ereklye kultuszának fontos tárgyává a lándzsát, amivel a római százados átdöfte Jézus oldalát. (Longinus lándzsája). A grál az oltári szentség jelképe lesz, valóságos misekehely egy dogma misztifikált bizonyítéka. Nem véletlen, hogy a reformáció idején több olyan kelyhet is őriztek, amelyet az utolsó vacsora kelyhének tartottak. Kálvin 1542-ben az ereklyékről szóló értekezésében ír a kor két híres utolsó vacsora ereklyéjéről: "A kehely, amelyben vére szentségét adta az apostoloknak, megvan az islei Mária templomban, Lyon közelében s az albigeosi Augusztinusz-zárdában. Melyikben higyjünk?" De ez már nem a passió tárgya, csak színes legenda róla, mit az emberi képzelet teremtett.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.