Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kicsoda Jézus?

2009.04.11
Kicsoda Jézus?

Jézus mintegy kétezer évvel ezelőtt élt és tanított, de a személyével kapcsolatos viták azóta sem szűnnek, az állásfoglalások pedig nagyon eltérőek.
Az evangéliumok szerint Jézus megkérdezte tanítványait, hogy kinek mondja őt a sokaság (Mt. 16,13-17; Lk. 9,18-19). Azt felelték, hogy vannak, akik Keresztelő Jánosnak, némelyek Illésnek, némelyek pedig úgy vélték, hogy a régi próféták közül támadt fel valamelyik. Tovább nem is folytatták, de voltak más vélemények is.
János evangéliuma 8. fejezetének 52. verse szerint a farizeusok ördögtől megszállt személynek mondták Jézust. Azt állították, hogy Sátán erejével űzi ki a démonokat. Nem akarták elfogadni Jézust, mert akkor el kellett volna fogadniuk tanítását és rájuk vonatkozó kritikáját is. Minthogy Jézus tettei nyilvánvalóan természetfeletti eredetűek voltak, ezt nem lehetett elpalástolni, azt állították hát, hogy "lepaktált" Sátánnal. A zsidóság ortodox vallási irányzata a mai napig élesen szemben áll Jézus személyével. Fischer Árpád, egy budapesti orvos 1927-ben ezt írta: "Jézus nevét előttünk, zsidók előtt egyházunk és történelemtanításunk úgy rejtegeti, mint bűnök bűnét, mint a bélpoklos fekélyét. A hivatalos zsidó nevelés és oktatás szerint Jézus népének [...] hitehagyott fia, s mint ilyen gyűlöletes, és még a neve is átkozott." Ez a hozzáállás Jézus korába nyúlik vissza.
Mások viszont a Messiásnak tartották Jézust. Egy vakon született ember, miután Jézus meggyógyította, Úrnak, vagyis Istennek szólította és imádta őt (Jn. 9,38). Elég változatosak voltak tehát a vélemények: feltámadt régi próféta, ördögtől megszállott vagy Isten. Alapvetően ma is ezek azok a vélemények, amelyeket emberek vallanak.
Arra vonatkozóan, hogy Jézus személyét hogyan ítélik meg az emberek, a Biblia három alapvető viszonyulást említ: "...Egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcsességet keresnek. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot; ámde maguknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust, Isten hatalmát és Istennek bölcsességét..." (I. Kor. 1,22-24).
A zsidók jelt kívántak, azután ha megkapták, nem hittek. Számukra Isten dicsőséges és hatalmas Úr. Nem tudták elképzelni, hogy názáreti emberként leereszkedjék az emberek közé. Ráadásul, hogy azután ezt az embert elítéljék, majd bűnözők között kivégezzék, - ez egyszerűen botrány. Jézus szerintük nem lehetett Isten, mert akkor nem lehetett volna dicsőség nélküli és nem lehetett volna olyan valaki, aki szemben állt vallásos nézeteikkel. Végképpen elképzelhetetlen, hogy gyalázatos halált szenvedjen. Fényes és dicsőséges királyt vártak, nem pedig egy nincstelen názáreti ácsot. Az éles ellentét a várakozás és a valóság között megemészthetetlen volt számukra. Ha tanulmányozták és elfogadták volna az ószövetségi iratok prófétikus kijelentéseit, akkor nem estek volna ebbe a csapdába, nem ütköztek volna meg.
A görög gondolkodás számára Jézus isten-emberi személye, kereszthalála bolondság volt. Ha Isten véges, halandó emberként jönne el, akkor a lényegét, Isten voltát veszítené el. Szerintük, ha Jézus valóban Isten lett volna, nem szenvedhetett volna kereszthalált.
Egy szűkebb kör véleménye szerint Jézus Isten volt. Ha a hétköznapi életben meg akarjuk tudni valakiről, hogy kicsoda, legegyszerűbb, ha megkérdezzük őt magát, vagy ismerőseit, barátait. Azok, akik Jézust ismerték, hamar rájöttek, hogy egyszerű prófétánál vagy tanítónál sokkal többnek vallja magát: az Istennel való kapcsolat egyedüli lehetőségének, a bűnök bocsánata egyetlen forrásának, az üdvösség egyetlen útjának. E tekintetben alapvetően különbözik Jézus minden más vallási tanítótól.
Jézus követői legnagyobbrészt hithű zsidók voltak, akik hittek az egyetlen igaz Istenben. Rendíthetetlen egyistenhívő létükre mégis megtestesült Istennek ismerték el Mesterüket. Alapos képzettsége alapján Páltól várhatnánk a legkevésbé, hogy elismerje Jézus istenségét, hogy imádjon és Úrnak szólítson egy názáreti embert. Pál azonban pontosan ezt tette.
János evangéliuma feljegyzi, hogy Jézus élesen szembekerült zsidó hallgatóságával, amikor szombaton meggyógyított egy béna embert, és felszólította, hogy vegye fel az ágyát és járjon. A zsidó vezetők üldözték Jézust, amiért szombaton gyógyított. Szerintük ez munka volt, és mint ilyet - saját szűklátókörű véleményük szerint - tilos volt végezni ezen a napon. Jézus azonban ezt mondta nekik: "Az én Atyám mindezideig munkálkodik, én is munkálkodom" (Jn. 5,16-18). Emiatt a zsidók még inkább az életére törtek, hisz nemcsak hogy megszegte a szombatot, hanem Istent is Atyjának nevezte, s így egyenlővé tette magát az Istennel. Olyan igénnyel állt elő, amikor Istent "az én Atyám"-nak nevezte, amit nem lehetett félreérteni. Jézus arra is célzott, hogy míg Isten munkálkodik,ő, a Fiú szintén munkálkodik. A zsidók megértették, hogy ez azt jelenti, hogy állítása szerint ő Isten Fia. E kijelentés következtében fokozódott gyűlöletük. Noha elsősorban vádat akartak ellene emelni, feltámadt már bennük az az elhatározás is, hogy megöljék.
Jézus nemcsak azt állította, hogy Istennel, mint Atyjával egyenlő, egy az Atyával. Jeruzsálemben a templomszentelés ünnepén zsidó vezetők vették körül, és megkérdezték tőle, ő-e a Krisztus, vagyis a Messiás. Jézus ezt mondta: "Én és az Atya egy vagyunk" (Jn. 10,30). Ekkor meg akarták kövezni. Jézus megkérdezte tőlük: Láthattátok, mennyi jót vittem végbe Atyám erejéből. Melyik jótettemért akartok megkövezni? "Nem jótetteidért kövezünk meg - felelték a szidók - hanem a káromlásért, azért, hogy ember létedre Istenné teszed magadat." (Jn. 10,31-33)
Vajon miért ez a heves reakció Jézusnak arra a kijelentésére, hogy ő egy az Atyával? AZ "egy" szó a görögben nem hímnemű, hanem semlegesnemű, tehát nem annyira a személyt, hanem inkább a "lényeget vagy természetet" tekintve jelöl "egy"-et. Ez a rövid, de velős kijelentése Krisztusnak az Atya és önmaga viszonyáról, állításai csúcspontját jelenti. Vallomása határtalan dühöt váltott ki a farizeusokból. Akik hallották kijelentését, nem volt kétségük afelől, hogy azt állítja: ő Isten. Az e veszély fenyegetett, hogy megkövezik őt "káromlásért".
Biztosan állíthatjuk, hogy a zsidók megértették jézus önvallomásait. Jogos azonban a kérdés: elgondolkoztak-e vajon egy pillanatig is azon, hogy állításai igazak-e vagy sem?
Jézus állandóan úgy beszélt magáról, mint aki lényegében és természetében egy az Istennel. Kijelentette: "Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek." (Jn. 8,19); "Aki engem lát, azt látja, aki küldött." (Jn. 12,45);"Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli." (Jn. 15:23); "Hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az atyát, aki elküldte őt." (Jn. 5:23)

Több alkalom is volt Jézus életében, amikor a zsidó vezetők az életére törtek, mivel Istennel egyenrangúnak mondta magát. Ha Jézus nem így gondolkodott volna magáról, egyetlen mondatával lecsillapíthatta volna őket, azzal tudniillik, hogy kijelenti: ilyet ő nem állított. Ezt azonban soha nem mondta. Érdemes ilyen szemmel is olvasni az evangéliumi feljegyzéseket.
Jézus szavaival és tetteivel is jelezte, hogy Istennel egyenrangúnak tekinti önmagát. Így szólt egy bénához: "Fiam, bűneid bocsánatot nyertek" (Mk. 2,5, lásd még Lk. 7,48-50). A zsidó törvény szerint bűnbocsánatban csak Isten részesítheti az embert (Ésaiás 43,25). Az írástudók megkérdezték: "Hogy beszélhet ez így? Káromlást szól! Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint az Isten?" (Mk. 2,7) Erre megkérdezte Jézus, melyiket könnyebb kimondani: "bűneid bocsánatot nyertek", vagy azt mondani: "kelj föl, fogd az ágyadat és menj!"?
Csakugyan, melyiket könnyebb kimondani? Egyformán könnyű kimondani őket, de bármelyiknek a megfelelő eredménnyel történő kimondásához viszont isteni hatalom szükséges. Egy szélhámos, aki kerüli a lelepleződést, természetesen azt találná könnyebbnek, hogy bűnbocsánatot hirdessen anélkül, hogy bármilyen bizonyítékkal szolgálna. Jézus azonban meggyógyította a beteget is, és ezzel igazolást nyert, hogy ő valóban Isten, akinek a bűnöket is joga van megbocsátani.
A gutaütött ember Isten, az Atya ellen vétkezett, Jézus azonban így szólt: Bűneid bocsánatot nyertek. Az Isten ellen elkövetett vétkeket csak maga Isten bocsáthatja meg. Jézus ezt tette. Jézus hatalmának kinyilvánítása a bűnök megbocsátására arról tanúskodik, hogy olyan előjogokat gyakorol, amelyek egyedül Istent illetik meg.
Ugyancsak Márk evangéliumából idézzük a leírást Jézus kihallgatásáról és elítéltetéséről (14,60-64). Ez a bírósági eljárás tartalmazza a legvilágosabb utalásokat arra, hogy Jézus önmagát Istennek tartotta. "Erre középre állt a főpap, s ezt a kérdést intézte Jézushoz: Semmit sem válaszolsz azokra, amiket ezek felhoznak ellened? De ő hallgatott és nem felelt semmit. A főpap újra megkérdezte: Te vagy a Messiás, az áldott [Isten] Fia? Jézus így válaszolt: Én vagyok. Látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható hatalmának jobbján, és eljön az ég felhőin. A főpap erre megszaggatta ruháit, s felkiáltott: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok, hogy káromkodott. Mi a véleményetek? Mind méltónak ítélték a halálra."
Krisztus eskü alatt tett tanúvallomásának az elemzéséből kiderül, hogy a következőket állította: (1) Ő az áldott Isten Fia (2) Ő az, aki a hatalom jobbján fog ülni (3) Ő az, aki eljön az ég felhőin. A Szanhedrin, a zsidó törvényszék megértette mind a három pontot, s a főpap ruháit megszaggatva kiáltotta: "Mi szükségünk van még tanúkra?" Saját fülükkel hallották a döbbenete, határozott kijelentéseket. Jézust saját önvallomása alapján ítélték el. Két lehetőség közül lehetett választani: Vagy mindaz, amit mond, káromlás, vagy pedig Jézus valóban Isten. Bírái világosan látták ezt és választottak. Megfeszítették, majd így csúfolódtak vele: "Bízott az Istenben... hisz azt mondta: Isten fia vagyok." (Mt. 27,43).
Jézus isteni lény mivoltáról tett saját kijelentései semmissé teszik azt az elképzelést, hogy Jézus csupán erkölcsös, jó ember volt, vagy olyan próféta, aki mélyenszántó igazságokat tanított.
C. S. Lewis meglehetősen markáns véleményt fogalmaz meg ezzel kapcsolatban, Egyszerűen kereszténységről c. könyvében: "Most éppen azt próbálom megakadályozni, hogy azt a valóban ostoba dolgot mondja valaki, amit oly gyakran mondanak róla: 'Jézust hajlandó vagyok elfogadni, mint nagy morális tanítómestert, de nem fogadom el azt az állítását, hogy Isten.' Nos, ezt az egyet nem szabad mondanunk. Az olyan ember, aki pusztán ember, és olyasmiket mond, mint Jézus, nem nagy morális tanítómester, hanem vagy őrült... vagy pedig maga a pokolbéli ördög. Ez az ember vagy Isten Fia volt, és még most is az; vagy pedig őrült, sőt, annál is rosszabb." Lewis hozzáteszi még: "... Hagyjunk már fel azzal a leereszkedő sületlenséggel arról, hogy nagy ember, nagy tanítómester volt. Ezt a lehetőséget nem hagyta nyitva számunkra. Nem is akarta."
Két lehetőség létezik tehát csak: vagy hamis, vagy igaz jézus állítása. Feltételezzük, hogy az az állítása, hogy ő Isten, hamis volt. Ha ez így van, akkor két lehetőség van. Vagy tudta, hogyállítása hamis, vagy pedig nem tudta.
Ha tudta, hogy nem Isten, miközben ezeket a kijelentéseket tette, akkor jézus hazudott, és szándékosan becsapta a tanítványait. De ha hazug volt, akkor álszent is, mert másoknak azt tanította, legyenek becsületesek minden áron, ő maga pedig egy kolosszális hazugságot tanított. Ha állítása valótlan volt, és ő ezt tudta, akkor kimondhatatlanul gonosz volt. Végül elmondható, hogy ostobaságot is elkövetett, hiszen az istenség iránt támasztott igénye önmaga keresztre feszítéséhez vezetett.
Sokan mondják, hogy Jézus kiváló erkölcsi tanítómester volt. De legyünk csak reálisak! Hogyan lehetett nagy erkölcsi tanító az a valaki, aki ugyanakkor tudatosan félrevezette az embereket tanításai legfontosabb tételét, a saját kilétét illetően?
Philip Schaff történész írja: "Ha ez a tanúságtétel nem igaz, akkor egyértelműen vagy istenkáromlás, vagy téboly. Az első hipotézis egy pillanatig sem tartható Jézus minden szavában és művében megnyilvánuló, egyetemesen elismert morális tisztasága és méltósága ismeretében. Az önámítás egy ilyen horderejű ügyben, egy minden tekintetben tiszta és egészséges értelemmel, szint szóba sem jöhet. Hogy lehetne lelkesedő vagy őrült az, aki sohasem veszítette el lelki egyensúlyát, aki derűsen állt minden bajt és üldöztetést, mint a nap a felhők fölött, aki mindig bölcsen válaszolt a kísértő kérdésekre, aki nyugodtan és tudatosan megjósolta önnön halálát a kereszten, feltámadását a harmadik napon, a Szentlélek eljövetelét, egyházának alapítását, Jeruzsálem pusztulását - és ezek a jövendölések mind szó szerint beteljesedtek? Ilyen eredeti, ilyen teljes, ilyen egységesen állhatatos, ilyen tökéletes, ilyen emberi és mégis minden emberi nagyság fölött ily magasan álló jellem nem lehet sem szélhámos, sem kitalálás. A költő ebben az esetben nagyobb lenne a hősénél. Jézust kitalálni csak jézusnál nagyobb valaki lenne képes... Hogyan tudta volna egy szélhámos - vagyis egy álnok, önző, züllött alak - kitalálni, és elejétől a végéig következetesen eljátszani a történelemben ismert legtisztább és legnemesebb jellemet, méghozzá a legtökéletesebb igazsággal és valódisággal? Hogyan lett volna képes kitalálni és sikeresen kivitelezni egy... erkölcsileg nagyszerű és magasztos tervet, sőt életét is feláldozni érte, népénekés korának legerősebb előítéletével szemben?"
Ha elképzelhetetlen, hogy Jézus hazudott volna, akkor nem lehetséges-e, hogy valóban Istennek gondolta magát, csak tévedett? Végül is előfordul, hogy az ember őszintén mond valamit, de nincs igaza. Ez így van, viszont nem szabad elfelejtenünk a következőt: Ahhoz, hogy valaki Istennek gondolja magát, különösen egy harcosan egyistenhívő kultúrában, majd azzal álljon elő, hogy örök végzetük benne való hitüktől függ - hát ehhez nem elég a csapongó fantázia. Ehhez egy legteljesebb értelemben vett őrült, tébolyodott gondolkodás kell. Vajon Jézus ilyen ember lett volna?
Ha valaki azt hiszi, hogy ő Isten, az több, mint ha valaki Napóleonnak képzeli magát. Valószínűleg elzárják, nehogy önmagának vagy másoknak árthasson. Jézusnál azonban nem figyelhetők meg a bomlott elméjű személyekre általában jellemző abnormális viselkedések és bizonytalanságok. A skizofrén személy inkább a saját világában él, mintsem a valóságban. A skizofréniás menekülni szeretne a valóság világából.
J. T. Fisher, pszichiáter szerint: "Ha összeszednénk a mentálhigiénia témakörében valaha írt valamennyi mértékadó cikket - ha ezeket összedolgoznánk, kifinomítanánk és megszabadítanánk a fölösleges szavaktól - ha a lényeget mind megtartanánk, a körítésből viszont semmit, és ha a tiszta tudományos ismeret ezen makulátlan darabjait a legtehetségesebb élő költővel tömören szavakba foglaltatnánk, - nos akkor megkapnánk a Hegyibeszéd suta, némileg hiányos összegzését, és ez egyáltalán nem állná meg az összehasonlítást az eredetivel. A kereszténység csaknem két évezrede a kezében tartja a teljes választ a világ nyugtalan és meddő vágyakozásaira. Ez az optimista, normális és megelégedett, sikeres ember receptje."
Philip Schaff így érvel: "Vajon lehetséges-e, hogy egy ilyen tiszta intellektus - mely tiszta, világos, mint az ég, erős, mint a hegyi levegő, éles és átható, mint a kard, velejéig egészséges és erőteljes, mindig kész és önmagának mindig ura - hajlamos lenne e saját jellemére és küldetésére vonatkozó gyökeres és legsúlyosabb tévedésre? Felháborító képzelődés!"
Az egyetlen fennmaradó lehetőség ténylegesen az, hogy Jézus valóban Isten Fia volt, amint maga állította. És ha valóban Isten volt, akkor az ő életénél jelentősebb élet nem volt, amióta a Föld létezik.

 

A mappában található képek előnézete Jézus

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Negyed

(negyedi , 2009.12.26 19:27)

köszönöm a szerkesztőnek

 

 

Profilkép



Utolsó kép




Archívum

Naptár
<< Június / 2017 >>

Statisztika

Online: 2
Összes: 50507
Hónap: 156
Nap: 7