Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A legnagyobb kérések

2009.05.16
 
                                   AZ OLVASÓHOZ
 
Gyermekkorunk meséiben három kérésük lehetett a hősöknek, amelyeket egy titokzatos személy teljesített. Kérhettek bármit, akár a király fele országát és leányának kezét, mindent megkaptak. Sokszor felnőttkorban is megmaradnak a kérések, sőt köve­telődzésekké válnak, gyakran a legképtelenebb formában. Olykor el is tévedünk mindabban, amit szeretnénk. Joggal vetődhet fel aztán bennünk: vajon melyek az élet a legfontosabb szükségletei, legna­gyobb kérései?
Ezeket tudatosította Jézus Krisztusa Miatyánkban.
Jó lenne, ha nem túlságosan későn, az időskor nemszeretem nap­jaiban ismernénk meg azt, aminek teljesülte nemcsak nekünk szerezhet boldogságot, hanem másoknak is, akiknek a figyelmét fel­hívhatjuk a legnagyobb kérésekre.
De vajon értjük-e ezeket a kéréseket? Tudjuk-e például, hogy mi a hat kérés közül az első helyen álló, tehát a legeslegfontosabb kérés? Azután: ismerjük-e az Isten „országa" jelentését? Vagy tisztában vagyunk-e azzal, mi az Isten akarata, amely olyan gyakran keresztezi a mi saját elgondolásainkat és akaratunkat? Miért csak a negyedik helyen áll a mindennapi kenyérért való könyörgés? Mit jelent szívből megbocsátani? És végül: miféle kísértésekről beszélt Jézus az utolsó mondatban?
A Jézus „boldog mondásai" c. füzet (Bibliaiskolák Közössége, 1990) és a Tízparancsolat folytatásokban közölt magyarázata (Jó Hír, 1991-1993) után a fenti kérdésekre kerestem a válaszokat a Miatyánk értelmezésével.
 

 

                                     BEVEZETÉS
 
Jézus a Hegyi beszéd keretén belül mondta el először a Miatyánkot. Másodszor akkor ismételte el, amikor - hónapokkal a Hegyi beszéd után, küldetésének harmadik évéhez érve - a tanítványok egyszer szem elől veszítették, és felkutatva, hangos imádság közben találták. Megvárva imájának befejezését, szólították meg: „Uram, taníts minket imádkozni, miképpen János is tanította az ő tanítványait." (Lk. 11:1/b) A Miatyánk az egyéni ima vezérfonalául szolgál, tanulságait kinek-kinek a maga „belső szobájában" kell hasznosítania.
A Miatyánk mindkét elmondása tanítás formájában történt. Először egy nagy programbeszédbe ágyazva (Mt. 6:9-1.3), másod­szor pedig a tanítványok kérdésére válaszolva (Lk. 11:2-4). A Miatyánkot mindenekelőtt meg kell tehát értenünk, gondolkodá­sunk vezérfonalává kell tennünk, mert az Istenhez fordulás mintáját tárja elénk. A gondolkodó és „küzdő ima" mibenlétét mutatja meg, ami nemcsak lehetséges, hanem megtanulása elengedhetetlen is az ember számára.
Nem arra való tehát a Miatyánk, hogy szavait gépiesen elis­mételjük. Amit sokat ismétlünk, az az érteleméről a mágia területére csúszik át. Ha még azzal is tetézzük, hogy számtalanszori elmondásának rendkívüli jelentőséget tulajdonítunk, abba a hibába esünk, melytől Jézus éppen a Miatyánk elmondása előtti szavaiban óvott: „És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattat­nak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle." (Mt. 6:7-8)
Másodszori elmondásával Jézus nem az ismételgetésre adott példát, hanem arra, hogy egyszerű kérései valójában a gondolkodás kifogyhatatlan forrását táplálják. Sohasem elég visszatérni hozzá és elgondolkozni róla.


De nem is a tömegek imája a Miatyánk. Sehol nem olvassuk, hogy Jézus sokaságokat szólított volna föl, hogy „mondják el". A ta­nítványok sem imádkozták fennszóval és közösen. Az apostoli idők­ből sem maradt ránk semmi erre utaló följegyzés. Az igazi hívő emberek - akár magukban, akár közösségben - mindig a szükség­leteknek megfelelően, a saját szavaikkal imádkoztak. Épp a Miatyánk előtt mondta el Jézus, mintegy rávilágítva a mintaima igazi céljára: „És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik a gyülekezetekben és az utcák szegletein fennállva szeretnek imád­kozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván."(Mt. 6:5-6)
A Miatyánk nem „varázsima" tehát, és nem arra való, hogy kórus­ban visszhangozzék. Sokkal inkább az Istent kereső ember vezér­fonala gondolkodásához, megerősítése állandó küzdelmeihez. Tanulmányoznunk, értenünk kell mindenekelőtt, hogyne értékte­len, eleve „meghiúsult imákat" (I. Pt. 3:7) ismételjünk. Ismernünk kell szó szerint a Miatyánkot, de csak azért, hogy példája nyomán tisztítsuk meg folytonosan gondolkodásunkat, hagyjuk erősödni vágyainkat és akaratunkat, hogy Isten szerint való legyen minden köszönet és kérés az életünkben. Akkor majd betölti azt a célját, amiért Jézus tanításként elmondta.