Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


És bocsásd meg a mi vétkeinket

2009.05.16

 
„És bocsásd meg a mi vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek"
 
A Miatyánk valamennyi kérése közül ez az egyetlen, melyre Jézus az imádság befejezése után közvetlenül visszatért: „Mert ha megbo­csátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a tí mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket." (Mt. 6:14-15) Jeruzsálemi bevonulása után szó szerint megis­mételte: „És mikor imádkozva megállotok, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy a ti mennyei Atyátok is megbocsássa néktek a ti vétkeiteket. Ha pedig ti meg nem bocsáto­tok, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket." (Mk. 11:25-26) Ez a visszaidézés, ez a nyomatékosítás félreérthetetlen. Jézus nem akart kétséget hagyni afelől, hogy a megbocsátásra való készségnek állandóan szívünkben kell élnie. Enélkül „semmik vagyunk" egy másik bibliai helyről vett kifejezéssel (I. Kor. 13:1-3).
 
AKITŐL TANULNI LEHET A MEGBOCSÁTÁST
 
Ellentmond viszont a fenti, szinte magától értetődő köve­telménynek az, hogy mi, emberek nehezen bocsátunk meg. Vannak helyzetek, melyekben egyáltalán nem látunk lehetőséget, hogy szívből megbocsássunk (Mt. 18:35). Attól félünk, hogy visszaélnek megbocsátásunkkal, s legalább azt a látszatot kívánjuk megőrizni, hogy azért „nem megy az olyan könnyen", kivált nagyobb vétségek után. Közmondásossá lett a „megbocsátok, de nem felejtek". Ráadásul évekig azért tartogatunk magunkban sérelmeket, mert csak akkor lepleződik le igazságtalanságunk, amidőn ugyanazokat a vétkeket, melyekért orrolunk, mi is elkövetjük másokkal szemben.
Ilyenkor megszégyenülünk és elgondolkozunk azon, hogy másnak sem eshet jól, ami nekünk fáj.
Hogy mennyire nehezen vagyunk készek a megbocsátásra, önmagában is jelzi, hogy erről Jézusa Miatyánknak csak ötödik kérésében ejtett szót. Még azoknak is komolyan kell imádkozniok ezért, akik már megszentelik Isten nevét, várják és siettetik országa eljövetelét, akaratával mindig egységre szeretnének jutni, és nem aggódnak a mindennapi kenyérért, sőt „szabályszerű küzdelemmel" szerzik be (II. Tim. 2:5). Még az ilyen - most már bátran nevezhetjük - „hívő ember"-nek is szüksége van a mintaima e mon­datában rejlő felhívásra és figyelmeztetésre.
Másrészt viszont semmit sem találunk határozottabban megfogal­mazva az Írásban, mint azt, hogy a megbocsátani tudás nélkül senki sem léphet be az Isten országába. Magában a Hegyi beszédben még legalább két nevezetes kijelentés szólít fel: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek" és „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltes­setek" (Mt. 5:7, 7:1). Péter apostol meglepett kérdésére - „Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki meg­bocsátanom? Még hétszer is?" - Jézusa világ legtermészetesebb hangján válaszolta: „Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is." (Mt. 18:21-22)
Fölvethető ezek után a kérdés: ha ennyire nehéz nekünk, embereknek a szívből jövő megbocsátás, miért ilyen magától értetődő Isten részéről a kívánalom és félreérthetetlen követelmény, hogy gyakoroljuk?
Emberi erőből sehogyan sem megy az őszinte megbocsátás. Isten megismerésére és Lelkének szívünkbe fogadására van szükség, hogy ezt megtehessük.
A Miatyánknak ennél a kérésénél is hitünk minősége mérettetik meg. Mert tulajdonképpen mi is a hit a megbocsátás szempontjából? Az, amiről Pál apostol többször is kijelenti, hogy egy hívő ember annyiban más, mint egy nem hívő, hogy ő „látja a láthatatlant", „a reménylett dolgok valóságát" (II. Kor. 4:18, Zsid. 11:1). A hívő ember jut el arra az életszemléletre, hogy ne azonosítsa bűnével a bűnöst. Látja a másik embert életének folyamatában, és megértéssel kezeli a hibákat, hiszen a valódi hit mindig szeretettel párosul, s a szeretet „nem örül a hamisságnak, d e együtt örül az igazsággal" (I. Kor. 13:6). A hívő és szerető ember mindig képes, sőt készséges a megbocsátásra mint a másik ember lelki megsegítésének legjelen­tékenyebb cselekedetére.
Hogyan válhatunk azonban ilyen emberré? Születni kell rá? Alkati kérdés? Egyesek képesek hinni, mások életük végéig sem?
Isten a hitet - amelyről eddig is sokat beszéltünk - nem akármi­lyen cselekedetével váltja ki, sőt könnyíti meg az ember számára. Isten tesz meg mindent azért, hogy hitre jussunk. Ilyen értelemben mondja a Biblia, hogy „a hit Isten ajándéka" (Ef. 2:8).
Jézus Krisztus keresztáldozata mutatja meg az isteni megbocsátást, melyből a hit származik és szívünkbe plántálása erősíthet meg, hogy mi is képesek legyünk megbocsátani.
Amiért nekünk kellene jogosan egyszer s mindenkorra bűnhőd­nünk - végtelen sok igazságtalanságunkért -, azt Jézus vette magára, ártatlanul. Csak ártatlan adhatta életét értünk, akinek nem volt bűne és nem kellett volna meghalnia. Jézus megtarthatta volna életét, s földi pályafutása végeztével szenvedés nélkül visszatérhetett volna a mennybe. Ő azonban a bűnök végső büntetéseként a második halál tapasztalatát élte át, hogy nekünk ne kelljen majd úgy átélnünk, hogy soha nem támadunk fel belőle. A kárhozat halálának óráit élte át, hogy nekünk ne az a sors jusson jogos osztályrészül. Ezzel bizonyította Isten megbocsátó szeretetét, aki annyira szereti teremt­ményeit még elvetemültségükben is, hogy nem sajnálja tulajdon életét adni értük.
Igen, Isten kimondhatatlanul drága árat fizetett azért, hogy meg­bocsáthasson. Isten személyét erkölcsi elvek tiszteletben tartása jellemzi. Ha nem vette volna magára az emberi bűnök büntetését, nem lenne joga megbocsátani.
A XVII1. században Voltaire gúnyolódva mondta Istenről: „Pardonner c'est son métier" - A megbocsátás a mestersége! Micsoda félreértés - és az egész addigi eltorzult európai, hatalmi kereszténység bírálata - van ebben a kijelentésben! Isten nem hatal­mi önkényből vagy szeszélyből hajlik a megbocsátásra, mint uralkodók, amikor kegyet gyakorolnak és amnesztiát hirdetnek. Isten azt kívánja, hogy a bűnös megváltozzék, bűneiből kiemelked­jék. Ezért adósságát egy összegben rendezi - ez a megváltás „jogi” oldala -, ám ez a rendezés egyetlen úton-módon történhetett: „Tudván, hogynem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltat­tatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből: hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén." (I. Pt. 1:18-19) Istennek nem „mestersége" a megbocsátás, amit kénye-­kedve szerint gyakorol, hanem azt a jogot, hogy egyáltalán megbo­csáthasson, a tulajdon élete föláldozásával szerezte meg.
A megváltás másik, „erkölcsi" oldala az, hogyerre az önfeláldozó szeretetre adott emberi válasz által tud Isten a bűn mélységeiből kiemelni bennünket.
Istentől lehet megtanulnia valódi megbocsátást. És a Miatyánknak ebben a kérésében azért kapcsolódik egybe a két megbocsátás ­Istennek mi irántunk és minekünk a másik ember iránti kö­nyörülete -, mert ez a szeretet egyik rejtett mélységét mutatja meg. Isten ugyanis nem úgy szeret, hogy a mi viszontszeretetünket kisajátítsa. Az ő szeretete nem magához láncol, hanem felszabadít. Ha elfogadjuk megbocsátását, azt kívánja tőlünk, hogy mi is men­jünk a másik ember elébe és feltétel nélkül képesek legyünk őt szeretni - vagyis megbocsátani neki. „Midőn Isten megbocsát, ez nem csupán törvénykezés, mellyel a kárhozattól megszabadít; Ő nemcsak megbocsátja a bűnt, hanem meg is szabadít attól. A meg­bocsátás túláradó szeretete átalakítja a szívet." (E. G. White: Gondolatok a Hegyi beszédről. Bp., én. 118. 1.)
 
MIT KOCKÁZTATUNK AZ ENGESZTELHETETLENSÉGGEL?
 
Gyakran nem gondoljuk meg, miért olyan alapvető a Miatyánknak ez az ötödik kérése. Mit jelent úgy gondolkozni: „Ha Isten életét adta azért, hogy meggyőződhessek arról: feltétel nélkül megbocsát, nekem is jelét kell adnom, hogy bennem sincs harag a másik ember iránt, és mielőtt bocsánatot is kérne, én már régen megbocsátottam neki. Ha nekem Isten ezerszer többet képes volt megbocsátani, én nem zárhatom el szívemet a másiktól. Mindig mérhetetlenül több az adósságom Istennel szemben, mint az egész emberiségnek együttvéve velem szemben." A Miatyánk eredeti szövegében is a „tartozás", az „adósság" kifejezés szerepel.
Jézus azért tanította, hogymég ha valakinek jogtalan panasza lenne velünk szemben, az iránt is mi kezdeményezzük a megbékélést (Mt. 5:23-26). Vagyis legyünk kezdeményezők a szeretetben, mindenkit biztosítsuk jóhiszeműségünkről és jó szándékunkról, még azokat is, akik nem tételezik fel rólunk, vagy egyenesen ellenségeink!
Gyakran veszítjük szem elől, mit is kockáztatunk azzal, ha a meg­bocsátásra képtelennek érezzük magunkat. Isten kegyelmes és igazságos voltának félreismerése és képviseletének hiánya a mások iránti magatartásunkban végzetes eredményekhez vezethet.
Ha nem bocsátunk meg a másik embernek, tulajdonképpen a vele szemben érzett haragot állandósítjuk a lelkünkben. Sokszor történik meg ez, a legkülönfélébb formában. A neheztelés, a megsértődés éppúgy jele a megbocsátás hiányának, mint a düh, a harag, a gyűlölet. A Biblia egyetlen csoportba sorolja valamennyit, és azzal a lesújtó, rettenetes minősítéssel látja el, melyre sajnos ritkán gondo­lunk: „Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az: és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, ami megmaradhatna őbenne." (I. Jn. 3:15)
A megbocsátani nem tudás bármely formája tehát - gyilkosság. Méghozzá nem is akármilyen. Többszörös gyilkosság.
Mi történik ugyanis akkor, ha Istennek e „túláradó szeretete" ellenére - amit mi, miután megismerjük Őt, oly hálával és meg­rendüléssel fogadunk - mégsem bocsátunk meg embertársainknak? Mi történik akkor, ha a „tízezer tálentomnyi" (azaz megfizethe­tetlenül nagy) bűnadósságunk elengedése után „fojtogatjuk" (Mt. 19:28) embertársunkat olyan sérelmeinkért, melyek összevéve sem érnek fel a mi Istennel szembeni egyetlen törvényszegésünkig?
Ekkor az történik, hogy a másik ember fölött megsemmisítő ítéletet nyilvánítunk. Nemcsak azt éreztetjük vele, hogy mi a magunk részéről nem bocsátunk meg, hanem azt is: vétke megbo­csáthatatlan, ne is számítson arra, hogy bárki is elnézhetné, vagy ő képes lenne a megváltozásra, és így kiszabadulhatna belőle.
Rettenetes alapállás ez, valóban egyenes úton lelki gyilkossághoz vezet. De nem pusztán a másik életében. A mi magunkéban is. S ez az, amit végképp nem szoktunk meggondolni.
Mert ha nem hiszünk megjavulást másoknál, előbb-utóbb ma­gunknál sem fogjuk feltételezni, hogy kigyógyulhatunk hibáink­ból és bűneinkből. A megbocsátás hiánya sajnos, „zárja a kört". És ez a kör valóban „ördögi". A felnőtt világ nagy része ebben a körben vesztegelve morzsolja le maradék élte napjait.
„Sátán ezernyi cselfogással él, hogy e szeretet felismerését megakadályozza, s azt akarja elhitetni velünk, hogy hibáink és bűneink rettenetesek. Szerinte lehetetlenség, hogy Isten a mi imáinkra figyeljen, hogy bennünket megáldjon és megmentsen. Önmagunkban valóban csak gyengeséget láthatunk, s nincs sem­mink, amivel jogot formálhatnánk Isten kegyelmére. Sátán erővel azt akarja velünk elhitetni, hogy hiába fáradozunk, jellemhibáinkat megváltoztatni úgysem tudjuk. Midőn Istenhez közeledünk, az ellenség a fülünkbe súgja: »Imádnak semmi értelme nincs, mert ilyen és ilyen gonoszságokat követtél el. Vajon nem vétkeztél-e Isten ellen, s nem cselekedtél-e saját lelkiismereted szava ellen?« Mi azonban mondhatjuk neki: »Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít bennünket minden bűnünktől.« (I. Jn. 1:7) Éppen akkor, midőn érezzük, hogy vétkeztünk s ezért nem tudunk imádkozni, itt a legfőbb ideje, hogyimádkozzunk." (E. G. White, i. m. 119. 1.)
Mindezeket végiggondolva kimondjuk: a megbocsátás hiánya önmagában is leleplezi, hogy nem ismerjük Istent, nélküle élünk, és minden „polgári udvariasság" ellenére kegyetlen hóhér lakja a szívünket. És ez nemcsak külső ellenségeinkkel, hanem csakhamar velünk is végez. A magunk élete is ellenségessé lesz számunkra.
Milyen más Isten lénye és világkormányzása! Ő „felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak" (Mt. 5:45). Jézus tanítványának lenni sohasem formaság, hanem szívünk valóságos megváltozásával jár együtt. Mikeás próféta hitelesen tapasztalta és felejthetetlen szavakkal emlékezett meg arról, ahogyan Istennek a sötétség hatalmából való naponkénti szabadítását átélte. Eközben tudatosult benne: „Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának vétkét?! Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban! Hozzánk térvén, könyörül raj­tunk; eltapodja álnokságainkat. Bizony a tenger mélységébe veted minden bűnünket!" (Mik 7:18-19)
Ennek az isteni megbocsátásnak a „túláradó szeretete" közelít meg bennünket a Biblia minden lapjáról!
„Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét. Áld­jad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről. Aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden beteg­ségedet. (...) Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké. Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint. Mert amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt. Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket. Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt." (Zsolt. 103:1-3, 8-13)
A tékozló fiú példázatát méltán nevezik „a Biblia szívének", mert Istennek folytonosan készenlétben álló megbocsátását láthatjuk belőle. A példázatbeli atya szavai Istennek naponként ismételt állás­foglalását visszhangozzák egyetlen megtérő bűnös feletti örömén: „Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtalál­tatott." (Lk. 15:24/a)
 
A MEGBOCSÁTÓ LELKÜLET ISMÉRVEI
 
Jézus arra tanított a Miatyánkban, hogy Isten mindenkinek, minden bűnért megbocsát, még az Emberfia ellen elkövetett vétségekért is, egyedül a Szentlélek elleni bűn számít megbocsáthatatlannak (Mt. 12:31-32). Ez pedig nem egy külön bűnfajta, hanem éppen a meg­bocsátás hiánya, a Szentlélek elűzése, Aki pedig a megbánás és meg­bocsátás útját egyengeti. Más szóval „a szív megkeményedésének", „megátalkodottságának" is nevezi a Biblia.
A Szentlélek parányi elűzése is végzetes lehet az ember számára. Nemcsak a kifejezett gyűlölet vagy harag jelzi a megbocsátás hiányát. Vigyázzunk lelkünk állapotára, ne tartogassunk magunkban semmiféle érzelmet az igazsággal és kegyelemmel szemben!
Ilyen például a sértettség, a sértődés. Sok ember szinte bűnnek sem veszi. Pedig emiatt jutott Júdása kárhozatra - hogy csupán egyetlen példát említsünk! Jézus szelíd figyelmeztetése ellenére megsér­tődött, helyéről felpattant, és Bethániából Jeruzsálemig meg sem állt, hogy a harminc ezüstpénzben megegyezve elárulja Mesterét (Mt. 26:6-16). Itt dőlt el véglegesen a sorsa. De Péter is emiatt került nagy veszélybe: a sértődékenység erősítette meg önbizal­mában és ez vezetett rettenetes tagadásaihoz (vö. Lk. 22:31-38). Ha Jézus nem küzdött volna érte ugyanolyan elszántsággal és kitartással, talán Péter is Júdáshoz hasonlóan végezte volna be az életét. De Jézus nem hordozott magában sértettséget, hogy Péter nem hitt figyelmeztetéseinek. Sőt, éppen ellenkezőleg: amikor kivezették Kajafás kihallgatásáról, Jézus kereste pillantásával Péter tekintetét (Lk. 22:61-62), feltámadása után külön meghagyással élt, hogy „mondják meg tanítványainak és Péternek...", hogy Galileában várja őket (Mk. 16:7), s végül, a galileai találkozás során külön gondja volt méltatlan követőjére (Jn. 21:15-18). A sértett embert nagyon nehéz kisegíteni rossz állapotából. Sok idő, hosszútűrés és figyelem kell hozzá. Jézus tudatosan szentelt ennyi figyelmet erre a tanítványra.
Észrevétlenül erősíti a megbocsátás hiányát bármiféle panaszkodás, neheztelő megjegyzések kedvtelése a másik emberrel szemben. Ilyen esetekre mondja a Biblia: „Ne sóhajtozzatok egymás ellen, atyám­fiai, hogy el ne ítéltessetek: ímé a Bíró az ajtó előtt áll. (...) Ne szóljá­tok meg egymást, atyámfiai. Aki megszólja atyjafiát, és aki kárhoz­tatja atyjafiát, az a törvény ellen szól, és a törvényt kárhoztatja. Ha pedig a törvényt kárhoztatod, nem megtartója, hanem bírája vagy a törvénynek." (Jak. 5:9, 4:11-12)
Az engesztelhetetlenség végső gyökerére azonban nem is annyira cse­lekedeteinkben vagy megjegyzéseinkben találhatunk rá, hanem leg­bensőbb énünkben. Itt kell megvívnunk a küzdelmet a kérlelhetetlen­ség, az engesztelhetetlenség ellen. A hívő ember még a gondo­lataiban sem tűr meg semmiféle haragot, hiszen - ha külsőleg talán udvariasan viselkednék is - Isten előtti hazugságot hordozna ezzel magában. Ne tűrjünk meg semmit, ami méltatlanná tenne Isten képviseletére, legrejtettebb énünkben sem! Ezért hangzik így a Biblia erőteljes felszólítása: „Egymás ellen még szívetekben se gon­doljatok gonoszt. (...) És senki ne gondoljon az ő szívében gonoszt az ő felebarátja ellen; s a hamis esküvést se szeressétek, mert ezek azok, amiket én mind gyűlölök, így szól az Úr." (Zak. 7:10 és 8:17)
Az a tény, hogy ez a kérés a Miatyánk ötödik kéréseként szerepel, tanúsítja, hogy a megbocsátani tudás nemcsak a megtéréskor, hanem megszentelődésünk folyamán is a legalapvetőbb fontosságú. Csak az az ember lesz képes újabb és újabb megtérésre, aki ebben gyakorol­ja magát.
Soha ne veszítsük el tehát a megbocsátásra való készséget!
 
MEGBOCSÁTÁS ÉS FELEJTÉS
 
Az előbbiekben idéztük a mondást: Megbocsátok, de nem felejtek. Vessük fel végül azt a kérdést is, vajon milyen értelemben hallottuk, hogy Isten „a tenger mélységébe veti bűneinket"? Lehetséges-e egyáltalán a teljes felejtés Isten, de a mi részünkről is?
A Bibliában teljes komolyságával hangzik az ígéret: „Mert íme, új egeket és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem említtetnek, még csak észbe sem jutnak." (Ésa. 65:17) Isten valóban nem tesz említést az üdvözülteknek egyetlen vétkükről sem. Jézus nemcsak a bűnök végső büntetését szenvedte el a keresztfán, hanem a bűnök miatti kárhoztatást is kihallgatásai során. Az örök élet - tökéletes ajándék, ott már sohasem nyernek említést emberi bűnök. Marad azonban emlékjel róluk, hogy soha ne felejtse el az új emberiség, kinek köszönheti életét. Jézus feltámadása után a bűn miatti szenvedés emlékjeleit mutatta meg Tamás apostolnak (Jn. 20:27). Második eljövetelekor is onnan, az oldalából támadnak sugarak, áldozatában van „az ő hatalmának rejteke" (Hab. 3:3-4).
A bűn emléke tehát megmarad Isten tudatában és az üdvözültek értelmében egyaránt. De ahogy földi életünkben is különbséget tudunk tenni a fájó, kínzó, valamint a szelíd, megbékélt emlék között - József Attila-i szóval: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés" -, ehhez hasonlóan képzelhetjük el a bűn­bocsánat végső állomását az ezeréves ítéletet követő boldog öröklét­ben. Az ezeréves ítéletre (Jel. 20.) éppen azért van szükség, hogy az üdvözültek tudatában végleg a megbékélt emlékezés rögzüljön meg Isten sok-sok erőfeszítése láttán, mellyel minden ember üdvösségét akarta, s akik elvesznek, egyedül azért vesznek el, mert ők nem akarták (Mt. 23:37).
Szükség van az isteni ítéletnek erre a legvégső, befejező eseményére, hiszen itt a Földön, ahol Sátán meg-megújuló támadá­sai folynak, még a teljes bocsánatot kapott hívő embereket is állandóan vádolja a gonosz hajdani törvényszegéseikért. Ahogyan Jákóbbal tette a Jabbók révénél, emlékeztetve őt hajdani vétkeire, úgy indul harcra azok ellen is, akik bűneiktől teljesen szabadulni kívánnak a végső időkben (Jer. 30:7, Jel. 19:8-9).
Ezért áll még egy kérés a Miatyánk végén, mely a rosszból való tel­jes szabadulásunkért való könyörgés.
 
EGYÉNI ÉS KÖZÖSSÉGI BŰNÖK RENDEZÉSE
 
A Biblia külön csoportba sorolja az egyéneknek egyénekkel szem­ben elkövetett vétkeit, melyekért az érintettek között kell hogy megtörténjék a kiengesztelődés (Jak. 5:16), és megint más csoport­ba a közösség ellen elkövetett bűnöket, melyekért természetesen az érintettek előtt szükséges a bocsánatkérés (Mt. 18:15-18, Jn. 20:21-23). Ez utóbbi elmaradásával sohasem tekinthető ren­dezettnek a megtörtént dolog. A sértett személy ugyan ez esetben sem támaszthat személyes haragot, az igazság csorbulása azonban hosszú időkre kihat az adott közösségre vagy keresztény gyüle­kezetre. A megtéretlenség ugyanis kihívó arcátlansággá, szem­telenséggé is fajulhat. Az ilyen embereket pedig magának a jó Istennek is egyre nehezebb megmentenie, csakúgy, mint az általuk okozott károkat orvosolnia.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép



Utolsó kép




Archívum

Naptár
<< Június / 2017 >>

Statisztika

Online: 2
Összes: 50507
Hónap: 156
Nap: 7