Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól

2009.05.16
 
„És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól"
A Miatyánk előző, ötödik kérése egészen közel vitt már ahhoz, hogy lényünk legrejtettebb zugába is bepillantást nyerjünk, ahol ítéleteink is eldőlnek. Itt történik meg, hogy „szívünkbe fogadjuk-e" a má­sik embert, vagy „kivetjük" őt onnan, itt zajlik le Isten befoga­dása vagy elutasítása is. Említettük, hogy Isten annyira szeretné a rossztól való megszaba-dításunkat, hogy lankadatlanul keresi az ember együttműködését, amit önkéntes áldozatával kívánt megsze­rezni. Az emberi elutasítással számoló Isten többet nem tehetett megmentésünk érdekében, mint saját életét is odaadta azért, hogy iránta bizalom támadjon bennünk.
A „Legyen meg a te akaratod"-dal a Miatyánk már a harmadik kérésében is valamiképpen a kérések csúcsához érkezett; ám szük­séges és tökéletes is, hogy a következőkben ismét egy fölfelé irányuló spirálist járhattunk végig, míg a legutolsó, hatodik kérésben Jézus a bűntől való megtisztulásban a teljes Istenre hagyatkozásról tanított. Ez a ráhagyatkozás nyilván nem megy egykönnyen. S ha már sejteni kezdjük is lényegét, ajánlatos, hogy soha el ne bizakod­junk, bibliai kifejezéssel, „aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék" (I. Kor. 10:12).
Ugyanakkor ez a befejező kérés a Miatyánk legtöbbet vitatott mondata. Napjainkban bizonyos egyházi törekvések is elindultak, hogy megváltoztassák az első és a második kéréssel együtt. Különösen Olaszországból érkeznek ilyen hírek. Szabadítsuk ki először ezt a kérést a félreértések szövedékéből, majd próbáljuk értelmezni jelentését.

 

 

 
   MIT MOND A TELJES MONDAT, FŐKÉNT A MÁSODIK FELE?
 
Általános megértési szabály, hogy teljes mondatokat vegyünk szemügyre, összefüggő szövegrészeket vizsgáljunk meg, és keressük a megoldás kulcsát az egész mű - jelen esetben a teljes Biblia ­tágabb környezetében.
A Miatyánk hatodik kérését a mondat eleje miatt nem értik sokan. Ha Isten létezik és maga a jóság, hogyan „kísérthetne"? - vetik fel a kérdést, a hibát a fordításokban (jobb esetben), vagy magában a Bibliában (rosszabb esetben) gyanítva.
Pedig ebben a mondatban van rögtön érthető rész is. A mondat második fele. Ha a könnyebben érthetőből haladunk a (számunkra) nehezebben érthető felé, talán célt érhetünk.
„Szabadíts meg a gonosztól!" - milyen mély és sokértelmű része ez az imának. Mennyire hasonlóképpen kérte Jézus a mennyei Atyát főpapi imájában, amikor tanítványaiért esedezett: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól." (Jn. 17:15) Milyen pontos Péter apostol megfogal­mazása is, aki ezzel összefüggésben beszél Isten hatalmáról, mellyel azonban nemhogy „nem vesz ki a világból", de jogtalan előnyökhöz sem juttatja a hívő embert, hanem „hit által őrzi az üdvösségre" (I. Pt. 1:5). Isten belsőleg akar tehát megszabadítani a rossztól, lelkün­ket akarja megtisztítani tőle, mely sokkal eredményesebb, mintha a külső környezetünkben rendezné el a visszásságokat, kellemetlen­ségeket.
Vajon milyen fokig kérhetjük a rossztól, a gonosztól való megszabadításunkat?
Teljes mértékben, beleértve nem sejtett jellemhibáinkat, félig észlelt vétkeinket, makacsul kitartó erkölcsi fogyatékosságainkat is. Hinnünk kell, hogy Isten tökéletesen szeret és ismer bennünket.
Minden nyomorúságunkkal együtt mehetünk Isten elébe, hogy segítsen megszabadulni a gonosztól. Ő ilyen ígéreteket tett: „Kiolvasztom mintegy lúggal salakodat, és eltávolítom minden ólmodat... ha bűneitek skarlát-pirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú." (Ésa. 1:25 és 18)
Akik valóban a „szabadíts meg a gonosztól" elve szerint élnek, megtanulnak nemcsak bízni Istenben, hanem bizalmatlanoknak lenni - önmagukkal szemben. „Boldog ember, aki szüntelen retteg; aki pedig megkeményíti az ő szívét, bajba esik." (Péld. 28:14) Az igazi istenhívőktől annyira távol állt mindig is az elbizakodottság vagy a büszkeség, hogy imáikban még az általuk egyáltalán nem látott bűnöktől való megszabadulást is kérték:
„Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engemet." (Zsolt. 19:13)
„Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! És lásd meg, hogy van­-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? És vezérelj engem az örökkévalóság útján!" (Zsolt. 139:23-24)
Megszabadulni a bűnöktől - számunkra minden öröm és boldogság forrása. Bűn nélkül összhang volta világegyetemben és a földön. Bűn nélkül békés és kiegyensúlyozott volt az emberi szív az Édenben. A gonoszság törvénye szakított ki mindannyiunkat az isteni rendből, ahogy a Biblia kezdeti fejezetei hírül adják, és ezek nyomán egy 20. századi költőnő olyan találó rövidséggel mondja:
„Mi maradt nekünk? Fejünk fölött a csillagok, messze idegenül,
lábunk alatt a holtak, a vad gyermeki fű,
és szívünkben a bűn, nyugtalan életével."
 
(Christine Busta: Az ember birtoka. Rónay György fordítása)
 
MIT JELENT A MONDAT ELSŐ FELE? A KÉTFÉLE KÍSÉRTÉS
 
Jézus kijelentésének könnyebben érthető részéből most térjünk a nehezebben érthetőhöz. Az eddig elmondottak már bizonyos tám­pontot nyújtanak, először azonban e sokat támadott megfogalmazá­son gondolkodjunk el.
Mert jogos azok észrevétele, akik azt nehezményezik, hogyan is „kísérthet" Isten? Isten nem viszi soha rosszba az embert! Jakab apostol bizonyságtétele a kísértéssel kapcsolatban a Biblia egyik leghíresebb - bár kevéssé ismert - részlete:
„Senki se mondja, mikor kísértetik: Az Istentől kísértetem. Mert az Isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kísért. Hanem mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulaj­don kívánsága. Azután a kívánság megfoganván, bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz." (Jak. 1:13-15)
Isten Igéje világosan és félreérthetetlenül fogalmazva adja tudtul, hogy Istentől távol áll bármilyen rossz elgondolása, de közvetett fel­használása is. Isten „büntetése" sem kegyetlenség, hanem inkább valódi kegyelem, mely a megkeményedett gonosz fölötti ítéletben attól az élettől fosztotta meg az özönvíz, Sodorna és Gomora vagy Kánaán elfajzott embereit, melyet ők maguk rongáltak a végtelen­ségig, az értük munkálkodó Szentlélek befolyása ellenére is. „És látta az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz." (I. Móz. 6:5) Az isteni „dorgálás" vagy „intés" lehet a rossznak egy ember életében való megengedése, de erről is tudja a hívő lélek, hogy „nem olyan Isten vagy te, aki hamisságban gyönyörködnél; nem lakhatik tenálad gonosz" (Zsolt. 5:5). Vagyis bármi rossz adódik is az életünkben, tudjuk, hogy Isten felügyelete alatt történhet csak meg, noha egyáltalán nem Tőle származik. Maga Jézus válaszolt erre a búza és a konkoly példázatának alábbi részletével:
„Hasonlatosa mennyeknek országa az emberhez, aki az ő földjébe jó magot vetett. De mikor az emberek aludtak, eljött az ő ellensége és konkolyt vetett a búza közé, és elment. Mikor pedig fel­növekedett a vetés, és gyümölcsöt termett, akkor meglátszott a konkoly is. A gazda szolgái pedig előállva mondták néki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? Honnan van azért benne a konkoly? O pedig mondta nékik: Valamely ellenség cse­lekedte azt." (Mt. 13:24-28/a)
A „ne vígy minket a kísértésbe" kéréssel kapcsolatban azt az értelmezést tehát nyugodtan kizárhatjuk, hogy Istentől rossz szár­maznék, vagy Ő maga - legalábbis céljai számára eleve igényelve - a rosszat felhasználja. Ám akkor mégis mit jelenthet ez a kérés?
Itt nyúlnánk vissza a mondat második felének tanulságaihoz.

 

Ha azt kérjük, hogy Isten szabadítson meg a gonosztól, és ez végbe is megy, akkora mi hibánk miatt egyre kevésbé kerülhetünk rossz helyzetekbe. Nem hívunk létre („nem provokálunk ki") nehéz helyzeteket vagy körülményeket. Ezzel együtt is érhetnek bennün­ket betegségek, szerencsétlenségek, megalázások, csapások, ám tisz­ta lelkiismerettel élve ezeket egytől egyig üdvöseknek fogjuk tartani a magunk, vagy mások számára. Sosem rettegünk a külső rossztól, aminek előidézésében nem volt részünk, mert tudjuk, hogy Isten felügyelő gondviselése tartja megszabott keretek között. Megnyug­szunk, ha felidézzük az erre vonatkozó hatalmas ígéretet:

„Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek." (I. Kor. 10:13)
E fent idézett eseteket „jó kísértések"-nek (jó megpróbáltatások­nak) is nevezhetnénk. Hiszen a legmélyebb bibliai igék vigasztalnak ezzel:
„Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalma­tok bőséges a mennyekben: mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak." (Mt. 5:10-12)
A kékek és a sebek távoztatják el a gonoszt, és a belső részekig ható csapások." (Péld. 20:30)
Van azonban „rossz kísértés", „rossz, fölösleges megpróbáltatás" is. Azok, melyek belső állapotunk tisztátalansága miatt, saját hibáinkból következnek, sokszor valóban ránk „zúdulnak". Ezek nem üdvöt hozó kísértések Jézus azt tanította, kérjük mennyei Atyánkat, hogy mentesítsen ezektől. Ezt azonban csupán egyféleképpen teheti meg Ő is, minthogy nem személyválogató: úgy, hogy megszabadít a gonosztól. Ha nincsenek gonosz gondolataink, elhamarkodott szavaink, hiábavaló cselekedeteink, Istennek nem kell a velük járó kísértésekbe belekísérnie. „Ne vígy minket a kísértésbe" - ilyen értelemben fogható fel.

 

 

Jézus többször élt hasonló szóhasználattal földi működése idején. Különösen az utolsó vacsorát követő figyelmeztetéseiben, melyeket tanítványaihoz intézett.
A Gecsemáné-kertben azért óvta követőit, hogy „kísértésbe ne jussanak" (Mk. 14:38). Miért buktak el mégis a tanítványok? Azért, mert lelkükben ugyan készségesek voltak, ám természetük erőtelen­ségét nem vették komolyan. Két fontos cselekményt elmulasztva érkeztek bele az emberpróbáló körülményekbe. Elfelejtették igazán kutatni az Írásokat (vö. Lk. 22:37-38 és 24:25-27), melyek több rendben jövendöltek a Messiásra váró szenvedésekről (vö. I. Móz. 3:15, Ésa. 50:4-7, 53. fej., Zsolt. 22, 69, Dán. 9:24-27), valamint elfelejtették a küzdő imában való helytállást. Gyenge, megosztott lelkükkel elestek a kísértésben, mely hatalmas volt ugyan, mégis ellenállhattak volna neki. Hiszen később a kísértésben leginkább eleső mondta el, megértve a törvényszerűséget, a keresztény gyülekezetekhez címzett levelében:
„Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek; sőt, amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek. Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket; mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke, amit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt. Mert senki se szenvedjen közületek mint gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztévő, vagy mint más dolgába avatkozó: ha pedig mint keresztény szenved, ne szégyellje, sőt dicsőítse azért az Istent." (I. Pt. 4:12-16)
Másodszor, arra a jézusi kijelentésre szeretnénk hivatkozni, mely szintén a tanítványaival töltött utolsó időben, szinte pár perccel a fentiek előtt hangzott el:
„Monda pedig az Úr: Simon! Simon! Ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed." (Lk. 22:31-32)
Az itt található „kikéretés" fogalom tisztázza véglegesen a Miatyánk utolsó kérésének jellegét és teljes értelmét.

 

 

 
           KI ÉS MIÉRT AKAR „MEGKÍSÉRTENI"? A NAGY „PER"
 
A teremtés hajnalán egyetlenegy megkísértést engedett Isten Sátán számára, azt is az Éden egyetlen pontján, „a jó és a gonosz tudásának fájánál" (I. Móz. 2:9, 16-17, 3:1). Minden jel arra mutatott, hogy az első emberpár megáll e próbában. Amikor mégsem ez következett be és az ember elfogadta a szeretet Istenével szemben az önzés Urát, Sátánt, földi életünkben már nem egyetlen megkísértésnek vagyunk kitéve. Sátán lett - Jézus szavaival - „e világ fejedelme" (Jn. 12:31, 14:30, 16:11). Bűneink után újra és újra „kikér" bennünket, mert azt szeretné bizonyítani, hogy valójában az övéi vagyunk akkor is, ha már Istenhez törekszünk és szeretete szerint kívánunk élni.
Nagy per zajlik mindannyiunk életében, erkölcsi értelemben. Isten „magáévá fogad" (Zak. 3:1-5), Sátán viszont „kikér", „az ajtó előtt leselkedik, mert ránk van vágyódása" (I. Móz. 4:7). A Miatyánk utolsó kérése egész életünket érinti és végső sorsunkat akarja tudatosítani. Kérjük Istent állandóan, hogy mellettünk maradjon és szabadítson meg bűneinktől - ez esetben mi is mellette marad­hatunk. Így lehet egyedül biztonságunk. Ezt a fohászt ismételték már az Ószövetség hívő emberei is, amikor Istent mint védőügy­védüket kérték:
„Közelegj hozzám, mikor segítségül hívlak téged; mondd: Ne félj! Pereld meg Uram lelkemnek perét; váltsd meg életemet. Láttad, oh Uram, az én bántalmaztatásomat; ítéld meg ügyemet." (Jer. sir. 3:57-59)
„Te perelj peremben és ments meg; a te beszéded szerint eleveníts meg engem!" (Zsolt. 119:154)
Hatalmas, minden eddigit megkoronázó kérés ez. Ám figyeljünk föl arra is, hogy nem pusztán egyes számban áll, hanem többesben, mint a megszólításban a „mi Atyánk", a kenyérért a fohászkodásban „mi mindennapi kenyerünket" és a megbocsátásért könyörgésben a „mi bűneinket". „Ne vígy minket..."
Vagyis e kérések fölvetik nemcsak a magunkért, hanem a másokért mondott imádság szükségességét és halaszthatatlan voltát.

 

 

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.