Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is

2009.05.16

 

A Miatyánkban már másodszor irányítja figyelmünket Jézus - a mennyre. A megszólítás azt a zsoltárrészletet idézi röviden, mely szerint „Az Úr a mennyekbe helyeztette az ő székét és az ő uralkodása mindenre kihat" (Zsolt. 103:19). Itt, a harmadik kérés­ben ismét a mennyei világra utal, ahogy az ószövetségi, ihletett imádságok is gyakorta fogalmazták: „Hozzád emelem szemeimet, oh te egekben lakozó!" (Zsolt. 123:1)
„Mikor elcsüggedt bennem az én lelkem, megemlékeztem az Úrról, és bejutott az én könyörgésem tehozzád, a te szentséged templomába" (Jónás 2:8)
A menny a világmindenségnek meghatározott helyszíne, a tér és az idő koordinátáin belül. Az Istennel szembeni lázadás is a menny­ben történt, még a mi Földünk alapjainak felvettetése előtt. A men­nyei angyalok nagy sokaságát, „harmadrészét" sikerült Sátánnak maga után vonnia (Jel. 12:4/a). Olyan teremtmények ütöttek pártot a mennyei Atyával szemben, akiket Jézusnak sem sikerült visszafor­dulásra bírnia (Jel. 12:7-8), a Szentléleknek pedig távoznia kellett életükből (Lk. 11:24/a). Sátántól és bukott angyalaitól a menny is megismerte azt a fajta megoszlást, amely most a Földön uralkodik, elszakítva egymástól a két világot: a mennyeit és a földit. Jézus kereszthalála után azonban a menny megtisztult: a pártütőknek vég­leg távozniok kellett (Jn. 12:31, Lk. 10:18). Azóta Isten akarata a mennyben osztatlanul érvényesül. Nem kényszer módjára, ahogy az eddigiekben már említettük, hanem a mennyei lények önkéntes beleegyezése folytán.


Ez a szabad választáson alapuló elismerése Isten világkor­mányzásának szólal meg több ízben a Jelenések könyve úgynevezett mennyei jeleneteiben (Jel. 4:10-11, 5:11-14).
A mennyei harmónia megtanulásáért kell itt a földön a leg­kitartóbb, legkomolyabb harcot megvívnunk. Hogy Isten akarata úgy érvényesüljön a mi életünkben is, ahogyan a teljesen bűntelen lények természetesnek veszik a maguk világában és életében.
Vajon lehetséges-e, és hogyan lehetséges ez?
 
KÍSÉRLETEK AZ AKARAT REJTÉLYÉNEK MEGFEJTÉSÉRE
 
Földi világunk egyik legkeményebb ténye a különböző emberi akarat, szándék egymás ellen szegülése. Már a kisgyermek életében felszínre tör a szinte fékezhetetlennek tűnő akarat. A felnőtt világot pedig mi más, mint az akaratok különböző volta bonyolítja és kuszálja össze?! Sokak előtt látszott e világ a nyers akarat csa­taterének, mely a modern gondolkodásban szinte mitikus, démoni jellegűvé lett.
Innen érthető az ellenhatás színre lépése is. Ez az akaratról való teljes lemondás ókori keleti - elsősorban indiai - eszméje. Míg az előbbi nézetek az akarat feltartóztathatatlan hatásáról vallanak, ez utóbbi egyetlen varázsszerül az akarat megsemmisítését hirdeti. Különösen a mai nyugati civilizációt járja át a jóga, a transzcenden­tális meditáció, a mantrázás stb. gyakorlata, emberileg érthető okok­ból. Az emberek békére és biztonságra vágynak.
Az emberi élet nagy kérdései és megoldandó feladatai közé tar­tozik az akarat helyes használata. Mindenkinek problémája van az akaratával. Van, aki „gyengeségére" hivatkozik, amidőn tervei véghezvitelében lankad el és nem tudja befejezni azt, amit elkezdett, megvalósítani, amit pedig oly erősen elhatározott. Van, aki meg éppen az akarat tobzódásától szenved, és hatalmas küzdelmet kell vívnia makacsságával, csökönyösségével, erőszakosságával. S mind­két végletes esetben az is előfordulhat, méghozzá nem is olyan rit­kán, hogy az embernek igazi tudomása sincsen akár az első, de akár a második állapotáról; megbántódás és sértődés, visszahúzódás vagy térnyerés váltójátéka lesz így az élet, a végleteken belüli átmenetek végeláthatatlan és cseppet sem vigasztaló sorozatával.
De mi is az akarat? Alkothatunk-e róla többé-kevésbé használható meghatározást? Hogyan fejlődik ki, és kell a nevelésben kezelni? Mielőtt a Miatyánk 3. kérésére térnénk, melyben Jézus arra taní­tott, hogyan lehet és kell akaratunkat az Isten akaratával egybekötni, gondolkodjunk el ezeken a kérdéseken.
Az ember rendkívül összetett és magasrendű alkotóelemekből álló belső világát a Biblia „belső ember"-nek, jelképes szóval „szív"-nek nevezi. A nemcsak másoknak, hanem gyakran magunknak is rejtel­meket szerző belső emberben egészen pontosan nem választhatók szét azok a képességek, melyeket lelkiismeret, értelem, akarat névvel jelölünk. Az értelmen belül további megkülönböztetésekhez juthatunk, ha emlékezést, ismeretszerzést, érvelő- és összehasonlító képességet különítünk el. A belső ember helyes működése váltja ki a jó érzéseket, helytelen működése pedig a rosszakat. Az a jó és a rossz közötti választás és véghezvitel szerve és ereje az emberben. Hatóköre szélesebb a lelkiismeretnél és az értelemnél. Azok mély és erős ösztönzéseket adhatnak, ezeket viszont az akarat hagyja jóvá vagy mond nekik ellent.
Az ember belső világának egészen pontos felosztását vagy meg­világítását maga a Biblia sem adja, lévén, hogy inkább működésében írja le az embert, vagyis nem leíró, hanem funkcionális antropológiát követ. A világ bölcsei azonban igen-igen törekedtek bizonyosságokra, és ezek között gyakorta az akarat működését jelölték meg.
„Semmi sincs annyira hatalmunkban, mint maga az akarat" - állít­ja Augustinus A szabad akaratról című művében.
„Az erény dicsérete az akaraton alapszik" - mondta Aquinói Tamása Summa Theologiae-ban.
„Nem gondolható semmi a világon, egyáltalán azon kívül sem, amit megszorítás nélkül jónak lehetne tartani, mint egyedül a jó akarat... Olyasvalami az, ami teljes értékét önmagában bírja" - val­lotta Immanuel Kant. (Idézi őket: Kecskés Pál: Az erkölcsi élet alapjai. Szent István Társulat, Bp., 1967. 32. l.)
A XIX-XX. század filozófiai rendszerei pedig valóságos akarat­filozófiák, akár az úgynevezett életfilozófusokat, akár az egziszten­cialistákat, vagy marxistákat, freudistákat értjük rajtuk. „A világ mint akarat és képzet" - hirdeti Schopenhauer főműve. „A hatalom akarása" - így Nietzschéé.
A művészi alkotásokban tovább tágul az akaratról nyitott kép. Van­nak, akik annak adtak kifejezést, hogy az akaratról való teljes lemon­dásban találja meg az ember a megelégedettségét, békességét. A ke­leti vallások, és Schopenhauer hatása érződik Weöres Sándor egész életművén, aki az akaratról való lemondásnak három életkorra vetí­tett bemutatását írta meg Héphaistos (1948) című híres szonettjében.
Mások meg éppen ellenkezőleg, az értelem hátrébb szorításával járó „akaratnövelési" programot adtak; úgy vélve, hogy az emberi bajokért éppen nem az akarat, hanem a túlságosan akadékoskodó értelem a felelős, a hamleti „a tett halála az okoskodás". Hiszen már Augustinus a leeső kő hasonlatával érzékeltette értelem és akarat vi­szonyát, melyben a kő az akarat, de leeséséért nem ő, hanem a lefele néző, őt lefelé ejtő értelem az igazán felelős. Ezt az értelmet hátra­szorító akarást irodalmunkban Sík Sándor utolsó verse, A néma Miatyánk (1963) fejezi ki, melyet azért is idézünk, mert közvetlenül kapcsolódik Jézus imájához.
Még további megoldásokkal találkozunk az akaratot meg­semmisítő értelem, vagy az értelmet megsemmisítő akarat után. S ez az újabb ajánlat: az értelmet is, az akaratot is valamilyen emberi te­kintély hatalma alá terelésnek machiavellista jezsuita programja. Ez utóbbi rend alapítójának, Loyolai Ignácnak „a levelezésében van egy írás... amelyet Rómából küldött 1553. március 26-án a Jézus-tár­sasági Portugál Atyáknak és Testvéreknek, s amelyben lefekteti az engedelmesség három fokozatát. Az első fok abból áll, hogy a testvér végrehajtja, amit megparancsolnak, de ez csak akkor méltó az engedelmesség erényének a nevére, ha eljut a második fokra, ami azt jelenti, hogy magáévá teszi az Elöljáró akaratát; tehát nemcsak a célra vonatkozik a parancs végrehajtása, hanem az odaadásra is, amelynek pontosan összhangban kell lenni az Elöljáró tetszésével, illetve nem­tetszésével... Ám ha valaki saját akaratán túllépve, teljes mértékben, tökéletesen át akarja adni magát, akkor annak az értelmét is fel kell ajánlania (az értelem az engedelmességnek egy másik- felső - foka), mégpedig úgy, hogy nemcsak a benne lévő akarat, hanem a benne lévő érzés is egybevágjon az Elöljáróéval, és annyira vesse alá a saját ítélőképességét az Elöljárónak, amennyire odaadó szándéka meg tudja hajlítani az értelmét. Mert minden igazi engedelmeskedőnek igyekeznie kell azt érezni, amit az Elöljáró érez. Vagyis el kell hin­nie, hogy igaz, amit az Elöljáró annak nyilvánít." (Idézi: Miguel Unamuno: A kereszténység agóniája. Bp., 1997. 77-78. 1.)
Az egyetlen emberi személynek való teljes kiszolgáltatottságot igényli a materialista Szabó Lőrinc is a magyar költészet egyik legfé­lelmetesebb versében, a Semmiért Egészen (1931) címűben. A végle­tes individualizmus és a politikai totalitarizmus is ebből a forrásból merített.
 
                               A BIBLIA AZ AKARATRÓL
 
Mindezekkel az elképzelésekkel és világfelfogásokkal szemben hir­deti a Biblia az értelem és az akarat megújulását, a megromlott alkotóelemek helyreállítását, melyet a megtérés által Isten képes megvalósítani az emberben. Erről volt szó az előbbi két fejezetben.
A Biblia az ember akarati működéséről mint valóban az értelemtől bizonyos fokig független tevékenységről számol be. Az azonban a bűneset utáni állapotunk, hogy ezek szinte állandó viaskodásban vannak. Isten eredetileg egyetlen vezető, az értelem irányítása alá rendelte életünket.
Ha szabályosan működő lenne az ember belső világa, akkor a lelkiismeret és a megismerés nyomán az értelem osztaná parancsait az akarat és az érzelmek számára. A helyes gondolkodás helyes akarással, ,jóakarattal" párosulna. Ez azonban messze nincs így. Gyakran éppen az ellentéte játszódik le: a megvilágosult értelemnek legfőbb ellenlábasa az érzelmektől befolyásolt és magát megmaka­csoló akarat. A példák sorát a gyermekvilág akaratosságaitól az aggas­tyánok magukat megkötéséig végtelenül szaporíthatnánk.
Jézusnak egyik legmélyebb kijelentése erről utolsó, sátoros ünnepekkori fellépése során hangzott el.
„Felelt nékik Jézus és mondta: az én tudományom nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem. Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajon Istentől van-e, vagy én magamtól szólok?" (Ján. 7.17)
Ezekhez a szavakhoz idézzük az alábbi értelmezést:
„Az igazság megértése és értékelése... inkább a szíven, mint az észen múlik. Az igazságot lélekben kell elfogadni, ehhez az akarat beleegyezése szükséges. Ha az igazságot csak az értelemnek kellene alávetni, akkor a büszkeség nem lenne akadály elfogadásának út­jában. Az igazságot azonban a kegyelem szívbéli munkálkodása által kell elfogadni, ez pedig attól függ, lemondunk-e minden bűnről, melyet Isten Lelke felfed. Bármily nagy lehet az ember lehetősége az igazság ismeretének elnyerésére, mégsem válik hasznára, ha a szív nem nyílik meg annak befogadására, s tudatosan le nem mond min­den szokásról és eljárásról, mely ellenkezik elveivel. Akik ily módon alávetik magukat Istennek, s őszintén vágynak ismerni és cseleked­ni akaratát, azoknak Isten erejeként tárul fel az igazság üdvös­ségükre." (E. G. White: Jézus élete, Bp., 1983. 383.1.)
Az emberi értelem kevés még a hívő cselekedethez. A lelki élet egészének, benne az akaratnak a meghódolása is szükséges a tiszta élethez. A változásnak természetesen előbb az értelemben kell lezaj­lódnia, ezért is nevezi a gondolkodás megfordulásának (metanoia) a megtérés eseményét a Biblia. Az értelem belátása azonban az akarat engedelmességét is ki kell hogy váltsa. Ha nem mindenben rögtön, de tagadhatatlan előrehaladással. Isten azonban nem véletlenül teremtett akaratot is. Az értelem próbája, lelkiismerete ez; mostohá­jából édestestvére lehet, ha a megváltozott értelem hatását érzékeli.
Az emberi akaratot nem megtörni, még kevésbé megsemmisíteni kell, hanem összhangba hozni Isten akaratával. Ha a megtérés előtt az akaratosságban voltunk gyakorlottak, Istennel együtt járva valami egészen másban kell jártasságot, gyakorlatot szereznünk. Abban, hogy szokássá váljék életünkben az Isten akaratának való készséges engedelmeskedés, mely az értelemre is jó hatást gyakorolhat.
A harmadik kérés akaratunk minden egyes megnyilatkozási területére kiterjed. A magunk élete, családunk sorsának irányítása, gyermekeink nevelése, a munkatársi viszonyok: mind-mind sür­getik akaratunk Istenhez fordítását.
 


                   AZ AKARAT SZEREPE A NEVELÉSBEN
 
Vegyünk példaként egyetlen, noha hatalmas területet, a gyermek­nevelést. Hogyan használja helyesen egy szülő az akaratát, és - ami ezzel egyenlő fontosságú kérdés - milyen akaratú gyermekeket nevel, ha jól vagy kevésbé jól teljesíti megbízatását?
Hadd idézzünk egy igen-igen jelentős pedagógiai munkából:
„A szülőknek és a nevelőknek arra kell törekedniük, hogy a gyermek fejlődését ne akadályozzák fölösleges korlátozásokkal. A túl sok rend­szabály éppoly káros, mint a túl kevés. A gyermek akaratának megtö­résére irányuló törekvés nagyon súlyos hiba. Minden emberi lény önálló személyiség. Erővel ki lehet ugyan kényszeríteni a külső enge­delmességet, de sok gyermeknél ezáltal csak növekszik a szív belső ellenállása. Még ha a szülőnek vagy nevelőnek sikerül is a gyermek feletti uralmat biztosítani, az eredmény káros lesz a gyermek számára. Az értelem megfelelő fokára jutott emberi lény fegyelmezése nem azonos az oktalan állat idomításával. Az állat csak arra tanítható, hogy gazdájának engedelmeskedjék. Az állat számára ugyanis gazdája jelenti az értelmet, akaratot, döntést. Ez a módszer tulajdonképpen géppé fokozza le a gyermeket, akinek így az értelme, az akarata, a lelkiis­merete mások irányítása alatt áll. Isten nem akarja, hogy a tudatot így kisajátítsák. Akik rombolják vagy gyengítik a személyiséget, bűnös fele­lősséget vesznek magukra. A külső kényszer alatt a gyermek esetleg olyan lesz, mint egy jól fegyelmezett katona. Amikor azonban az irá­nyító erő megszűnik, megmarad az akaratgyenge, erőtlen jellem. Mi­vel nem tanulta meg az önuralmat, szülei vagy nevelői akaratán kívül nem ismer más korlátozást. Ha ez megszűnik, nem tud mit kezdeni szabadságával: mindent megenged magának, és így a vesztébe rohan.
Vannak gyermekek, akik nehezebben rendelik alá akaratukat má­sokénak. A nevelőknek arra kell törekedniük, hogy az ilyenek számára minél inkább megkönnyítsék a követelmények elfogadását. Az akara­tot alakítani kell, helyes irányba terelni, de semmiképpen nem szabad figyelmen kívül hagyni vagy letörni. Ügyeljünk arra, hogy az akaraterő ép maradjon, mert az élet küzdelmeiben nagy szükség lesz rá.
A gyermeknek tisztában kell lennie az akaraterő jelentőségével. Rá kell vezetni, hogy megértse: milyen felelősen kell élnie ezzel az adománnyal. Az akarat - a döntés vagy választás képessége - irányítja a belső embert. Minden értelmes ember birtokában van annak a ké­pességnek, hogy helyesen válasszon. Minden élethelyzetben eligazít Isten szava: „válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok" (Józsué 24:15). Mindenki alárendelheti akaratát Isten akaratának, mindenki választhatja az Isten iránti engedelmességet. Így Istenhez kötődve már senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy vétkezzék. Minden ifjúban, minden gyermekben megvan az erő, hogy Isten segítségével tiszta jellemet fejlesszen ki, és mások számára is hasznos életet éljen.
Ha a szülő vagy a nevelő a fenti elvek alapján tanítja a gyermeket önfegyelemre, bizonyos, hogy a leghasznosabb szolgálatot végzi és maradandó eredményeket ér el. Első látásra talán nem elég hatékony ez az eljárás. Lehet, hogy nagyobb eredménynek tűnik, ha a nevelő­nek sikerül a gyermek akaratát, értelmét teljesen a saját tekintélye alá rendelni. Évek múltán azonban az eredmény meg fogja mutatni a két módszer közötti különbséget.
A bölcs pedagógus arra törekszik, hogy növelje tanítványaiban a bizalmat, erősítse a becsületességre való hajlamot. A gyerekeknek és a fiataloknak is áldást jelent, ha bíznak bennük. Sokuknak, még a kisgyermekeknek is, fejlett az igazságérzetük. Arra vágynak, hogy velük is bizalommal, tisztelettel bánjanak. Ehhez joguk is van. Nem szabad azt érezniük, hogy egy lépést sem tehetnek önállóan, mert állandóan figyelik őket. A bizalmatlanság rosszra sarkall: csak azt érjük el vele, hogy el is követik azt, amivel gyanúsítjuk őket. A rossz feltételezése, az állandó gyanakvás helyett a tanítványaival szoros kapcsolatot tartó nevelő figyelemmel kíséri, mi foglalkoztatja a lázas elmét, és igyekszik, hogy helyes befolyásolással jó irányba terelje a gondolatokat. Ha a fiatalok úgy érzik, bíznak bennük, keresni fogják az alkalmat, hogy bebizonyítsák: méltók a bizalomra.
Ugyanezen elv alapján mondhatjuk, hogy jobb kérni, mint parancsolni. Akitől ugyanis kérnek, bizonyítja: tartja magát a helyes elvekhez. Engedelmessége szabad választásnak és nem kényszernek az eredménye." (E. G. White: A nevelés bibliai alapjai. Bibliaiskolák Közössége, Bp., 1997. 14-16. l.)


                                                HIT ÉS AKARAT
 
Földi világunkban is egyszerű tény, hogy akaratunkat annak ren­deljük alá készségesen, akinek hiszünk. Az akarat megnyerése nem­csak a gyermeknevelésben művészet. A felnőttek világában még inkább az.
Isten érett gondolkozású, megfontolt emberektől kéri akaratuk beleegyezését terveihez. A hit ennek a katalizátora. Akinek gyenge a hite, gyenge az akarata. A hit erősödésével azonban mindinkább meggyőződünk, hogy Isten mindennel a javunkat akarja, sokkal inkább, mint mi elgondolhatnánk és kérhetnénk.
A Miatyánk egymás utáni kérései tükrözik azt az előrehaladást, amelyet a hívő ember lelki fejlődése során megtesz. Az Isten nevét megszentelni és életében megjobbulni vágyó, Isten országa eljöve­teléért küzdő ember számára mély fájdalmat okoz, ha szép céljai ér­dekében kifejtett tevékenysége nem egyezik meg mindenben Isten akaratával. Nem élhet ilyen állapotban. A hit megerősödésének biz­tos jele, ha mindenben Isten akaratát keressük. Nem önmagunk akarata vagy másoké nyer teret, hanem értelmünk villámgyorsan kapcsolódik az eddig fölismert igazságokhoz, és követésére meg­nyeri a lelki élet egészét is. Nem az lesz a fontos, hogy „igazunk legyen", hanem az, hogy mindenben az igazság érvényesüljön.
Ima nélkül lehetetlen elérni ezt a győzelmet. S az ok: természetünk olyannyira az önzés fogságában van, hogy legyőzésére csak Istennel legteljesebben együttműködve számíthatunk. A gondolat- és akaratvilág megvilágítására és jóban való megerősítésére egyedül Isten képes, a Szentlélek különleges munkájának segítségével. Amikor a „Legyen meg a te akaratod" kéréssel Istenhez fordulunk, Jézus Krisztus országának belső és külső történelmi eljövetelének áhítása után voltaképpen a Szentlélek folyamatos bennünk lakozásáért folyamodunk. S szükséges is, hogy kérjük, mert a Szentlélek nélkül semmi jóra nem vagyunk képe­sek, és ha nincs velünk, elvesztünk A tíz szűz példázata arról beszél, hogy hiába birtokoljuk az ige-, sőt a próféciaismeretet is, ha a Lélek „olaja" nincs állandóan jelen életünkben (Mt. 25:1-13).
A Szentlélektől való erőt Jézusnak ugyanúgy kérnie kellett, hiszen „a Lélek volt ővele, hogy gyógyítson" (Lk. 5:17). Mivel kérte, esedezett érte, „megnyugodott rajta az Isten Lelke" (Ésa. 11:2, Lk 4:18). Jézus is a Szentlélek erejével vívta ki erkölcsi győzelmeit, végezte gyógyításait (Lk. 5:17). Ez az erő, sőt maga a harmadik isteni személy állandóan a mi rendelkezésünkre is áll. Csupán azt kell egészen komolyan vennünk, amiért Jézusa Gecsemáné-kertben imádkozott, hogy „mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen meg" (Lk. 22:42).
Saját megromlott lényünk az oka, hogy ez a kérés a három legfontosabb kérés között szerepel a Miatyánkban. Összhang­ba hozni akaratunkat hit által Isten akaratával - ez a mi nagy nyereségünk. Ahogy Dante Alighieri fejezte ki felejthetetlen szép­séggel: „Az Ő akarata - a mi békénk." (Isteni Színjáték, Paradicsom.)
Az ószövetségi időkben volt eset, amikor Isten az urim és tum­mim által nyilvánította ki akaratát. A főpapi ruházat kóserén - a szív elé akasztott ruhadarabon - világossá vagy sötétté változott két kődarab, Isten „igen"-jének vagy „nem"-jének szemléletes bizonyí­tékaként. Isten ma rendkívüli helyzetben sem ilyen jellel ad választ akaratáról. Azt szeretné, ha a hit népe mélységesen tudakozná az Írá­sokat, hogy képet alkothasson a menny szándékairól.
Ezt a kérést Lukács evangéliumában talán azért nem találjuk, mert beleértődik az előzőbe, melyben a mennyek országa eljöveteléről volt szó.
Ugyanakkor ez a kérés hatalmas előrelépés is imánk menetében. Mert aki teljes szívével tudja azt kérni, hogy mindenben Isten akara­ta érvényesüljön az életében, nem akármilyen hitbeli megerő­södésen ment már át. Jézus Gecsemáné-kertbeli példája mellé hadd említsük a leghatalmasabb emberi győzelmeket: Ábrahámét Izsák feláldozásakor (I. Móz. 22:1-14), vagy Jóbét, aki annyi szenvedés közepett is így kiáltott fel: „Ha megöl is engem [Isten), akkor is benne bízom én" (Jób 13:15, helyesbített fordításban).
Jézus jövendő erkölcsi győzelméről szólva a Zsolt. 40:9 prófé­ciájában olvashatunk az isteni akarattal való egybekapcsolódásról, mint ami végső soron a Megváltó győzelmének egyik oka volt.
Ezzel zárul a három legfontosabb kérés, mely Istennek az életünkben betöltendő közvetlen szerepére vonatkozott.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.