Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mert tiéd az ország és a hatalom......

2009.05.16
 
 
„Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen"
A legutóbbi kéréssel, ahogyan említettük, a kérések csúcspontjára jutottunk. Van, lehet még ezután is szavunk, ami mégsem fölös­leges, sőt nagyon is kívánatos?
Minden igazi ima végén helye van annak, amit Jézus lezárásul mondott. Mert az igazi imádságot arról lehet felismerni, hogy teljes megnyugvást von maga után az imádkozó ember lelkében.

Ilyen imatapasztalata volt Jákób pátriárkának, amikor életéért küzdve Istennel harcolt. Az elcsüggesztő körülmények ellenére ő már tudta, hogy esedezése meghallgatásra talált. „Nevezte azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert láttam az Istent szín­ről színre, és megszabadult az én lelkem." (I. Móz. 32:30) Ezt azelőtt mondta, hogy másnap Ézsau kezéből ténylegesen megszabadult volna. Nekünk is ilyen „megszabadult lélekkel" szabad csak befe­jeznünk az imádságot. De ilyen imatapasztalat nélkül Jézus sem mert volna elfogói elé menni, csak akkor állt fel a Gecsemánéban és költötte föl tanítványait, hogy menjenek előre, amidőn szívét a bizonyosság, a győzelem, a hit teljességének tudata járta át (Mk. 14:412).     De napjainkban megtörtént esetet is említhetnénk.

Néhány évvel ezelőtt, még a Szovjetunió fennállásának idősza­kában, egy hívő apának öngyilkos lett a leánya, aki nem jutott hitre és egy beszámíthatatlan pillanatában eldobta magától az életét. Az apa nagy gyászát azonban tovább súlyosbította az a körülmény, hogy a bíróságon följelentették. Azzal a váddal, hogy bibliai hitéből a halál fölértékelése következik a földi „siralomvölggyel" ellentétben, s leánya ezért vetett véget az életének.
Annak a gyülekezetnek a prédikátorát is tanúként idézték be, amelyhez az apa tartozott.
                   A prédikátor imádsággal készült a tár­gyalásra


A prédikátor imádsággal készült a tárgyalásra, de az előző nap estéjéig sem csillapodott le lelkében, sehogy sem tudott megnyugvást találni. Állandóan az járt a fejében, hogyan lehetnek az emberek annyira gonoszok, hogy együttérzés helyett egy gyászoló apát még föl is jelentenek.
Tapasztalataiból azonban tudta, hogy ilyen lelkülettel nem mehet a másnapi megpróbáltatás elébe. Még buzgóbban imádkozott éjjelig. Ám csak nem nyugodott meg. Tovább küzdött, hogy teljes békessége legyen. Éjjel kettőkor érkezett meg a kívánatos válasz. Abban a gondolatban tudott megnyugodni, amit imái közben kapott: hogy ne készüljön semmi különleges védőbeszéddel, csupán válaszoljon a bíró és az ügyész kérdéseire.
Így aludt el, majd másnap elment a tárgyalásra. Isten csodálatos nyugalommal ajándékozta meg. Pontról pontra kifejthette válaszai­ban a bibliai tanításokat, vagyis azt, hogy az élet a legfőbb érték, a halál „a bűn zsoldja" (Rm. 6:23), de a halálban nincs öntudatos élet, hiszen Jézus is „alvás"-nak nevezte azt, és „sem nem ébrednek, sem nem költetnek föl álmukból az egek elmúlásáig" (Jób 14:12), azaz Jézus Krisztus második eljöveteléig.
A teremben néma, döbbent csend uralkodott. Az apát fölmentet­ték.
Az, hogy az imádság valójában a hit cselekvése - cselekvő hit -, jól bizonyítja, hogy a küzdve imádkozó ember „erős szívű, mintha látná a láthatatlant" (Zsid. 11:27). A hitről szól ugyanis így a bibliai meghatározás: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." (Zsid. 11:1)
A Miatyánk végén egy igazán hívő, békességet árasztó zárómondat áll. De ez a mondat is a legteljesebb figyelemre méltó. Különösen a benne szereplő három kifejezést kell megértenünk és rájuk valódi „ámen"-t mondanunk.
 
                             MERT TIÉD AZ ORSZÁG...
 
A Miatyánk - miként a Hegyi beszéd egésze is - elsősorban Jézus tanítványainak szólt. A tanítványoknak, akik még a feltámadás után is azt mondták: „Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek?" (Ap. csel. 1:6) A tanítványoknak, akik akkor is, azután is hajlamosak Isten országa építésének összes gondját magukra venni - amiből számtalan békétlenség sarjadzott ki a ha­talom megkaparintásától kezdve az egyébként őszinte Krisztus­követők lelki megterheltségéig. E széles skálán mozogva oly sokan nem értették meg, hogy „tiéd az ország". „Akiket Isten követeinek használ fel, ne gondolják, hogy az Úr munkája csupán tőlük függ. Ne hordják halandó lények a munkáért való felelősség terhét, mert Isten nem alszik és nem szunnyad, hanem állandóan tervei keresztülvitelén munkálkodik. Ő viszi majd munkáját előbbre." (E. G. White, i. m. 125. 1.)
Az igazi ima vége mindig az elcsendesedés, az Istenre bízás gya­korlása. Bárcsak nem csupán az imádságok befejezésekor gyakorol­nánk ezt, hanem ez válnék alapvető magatartásunkká! Nem csak a végben, a kezdetben is ezt láthatnánk!
„Uram, nem fuvalkodott fel az én szívem, szemeim sem láttak magasra, és nem jártam nagy dolgok után, erőmet meghaladó cso­dadolgok után. Sőt lecsendesítettem és elnémítottam lelkemet. Amilyen az elválasztott gyermek az anyjánál; mint az elválasztott gyermek, olyan bennem az én lelkem. Bízzál Izráel az Úrban mostantól fogva mindörökké!" (131. zsoltár)
Mennyire értékelhették ezt a félmondatot az I. század ke­resztényei, amidőn a zsidó nép legyőzését és szétszóratását látták, Néro halálos ítéleteivel álltak szemben, vagy éppen - a század vége felé - az „első szeretet" kiveszését érzékelték! Mi mindent jelentett ez az egyszerű mondat a hitükért üldözötteknek és elpusztítottak­nak, a valdens keresztényeknek, a wicliffitáknak, a huszitáknak, a reformátori mozgalmak tagjainak, egészen - századunkig! Milyen békességgel töltötte el szívüket a „meddig még az éjszaka?" kér­dezőinek, akik „megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is; megköveztettek, kín­próbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ" (Zsid. 11:36-38/a).
Isten országa ma is épül emberszívekben, többnyire láthatatlanul. De eljön majd a Miatyánkra tanító Üdvözítő, hogy láthatóvá tegye, és a feltámasztott igazakkal és az eljövetelét megérő, élő igazakkal együtt ítéletet hirdessen, majd „örökségül adja a földet" (Mt. 5:5) országa lakosainak, akik között „nem lesz kétszer veszedelem" (Náh. 1:9).
 
...A HATALOM: MIÉRT NEM NYÚLT ISTEN RÖGTÖN HATALMÁHOZ?
 
Ahogy a „tiéd az ország" figyelmeztetett, hogy ne vegyünk magunkra minden földi, de lelki terhet sem az élet feszítő iramában, a „tiéd a hatalom" is felszólít: Isten hatalmát ne kívánjuk a magunk számára. Nem a miénk az ítélet hatalma lelkek fölött, ne építsen a keresztény egyház hatalmi szervezetet, mert az kivétel nélkül csak rosszra vezet. Jézus meghagyása ezúttal is vitathatatlan:
„Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Doktoroknak se hívassátok magatokat, mert egy a ti doktorotok, a Krisztus. Hanem aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok." (Mt. 23:8-11)
Jézus önmagára nézve csupán feltámadása után használta a „ha­talom" kifejezést abban az értelemben, hogy„nékem adatott min­den hatalom mennyen és földön" (Mt. 28:18). Ő is az Atyától kapta a hatalmat, tökéletes áldozata miatt. Ez a kijelentés viszont több kérdést is fölvet.
Például azt, hogy miért nem vette magához ezt az akkor „néki ada­tott" hatalmat Jézus Krisztus? Miért nem él vele mind a mai napig közvetlenebbül és látványosabban beleavatkozva történelmünkbe?
Jézus áldozatával - vagyis a szeretet és a jóság erkölcsi erejének megmutatásával - kapott teljhatalmat Földünk felett. Azzal győzte le a hatalombitorló Sátánt, hogy sohasem követte az önzés törvényét. Nem valami nyers hatalmi „viaskodás" volt Sátán és közte sem itt a Földön, sem pedig az idők kezdetén a mennyben (vö. Jel. 12:7 és sk.). Istennél nincs önmagában álló, nyers vagy vak hatalom, mint a Sátán fennhatósága alatti Földön. Jézus tehát nem úgy hajtja végre hatalomátvételét, ahogyan azt a világ országainak történelmében megszokhattuk.
Jézus követőivel együtt, őket bevonva készíti elő hatalomátvételét. Ó úgy nyert hatalmat, hogy legyőzte a bűn elvét, a „kígyó fejére taposott" (I. Móz. 3:15). Követői életében is ezt szeretné látni. Krisztus győzelmének a világtörténelemben a hívő emberek és végül közösségük győzelmét is eredményeznie kell: „A békességnek Istene megrontja a Sátánt a ti lábaitok alatt hamar. A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme veletek." (Rm. 16:20)
„Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi­székében." (Jel. 3:21)
Jézus őskeresztény követői közel kerültek a győzelemhez; a II-IV század közötti mártírok egyháza hasonlóképpen. A kereszténység történelmében a IV századtól elkezdődött romlás azonban egyértelmű elesés volt Jézus szemében, ahogyan ezt Őmaga Apokalipszisének pergámumi és thiatirai levelében, illetve a fekete és a halottsárga lovas látomásában feltárta (Jel. 2. és 6. fej.) Refor­mációk sorozatának kellett jönnie, hogy az emberek a hatalmi egy­háztól Jézus Krisztushoz visszataláljanak. A reformációk sorozatá­nak még ma sincs vége, sőt napjainkban érkezett el legfőbb ideje. A Biblia ugyanis éppen most kezd majd eljutni „bizonyságul min­den néphez" (Mt. 24:14). Az Isten szerinti élet jósága és szépsége egyre inkább kitárulhat mindenkinek.
Az Apokalipszis imént említett 1-2. látomássorozata után, a 3. lá­tomássorozat legvégén, a hetedik trombitaszó megfúvásakor olva­sunk Jézus hatalomátvételének előzményeiről. A hatodik-hetedik trombitaszó-látomás közé ékelt ún. kinagyított történelmi látomás („a második jaj") a XVIII. századi ateizmus megszületésétől (Jel. 11:7-14) napjainkig, sőt a történelem teljes lezárulásáig ível, miközben megelevenedik a Megváltó hatalomátvétele:
„A hetedik angyal is trombitált, és nagy szózatok lőnek a menny­ben, amelyek ezt mondják: E világnak országai a mi Urunkéi és az ő Krisztusáéi lettek, aki örökkön örökké uralkodik. És a huszonnégy Vén, aki az Isten előtt ül az ő királyiszékeiben, esett az ő orcájára és imádta az Istent. Ezt mondván: Hálát adunk néked Uram, minden­ható Isten, aki vagy és aki voltál és aki eljövendő vagy; mert a te nagy hatalmadat kezedhez vetted, és a te országlásodat elkezdetted. És megharagudtak a népek, és eljött a te haragod, és a halottak ideje, hogy megítéltessenek, és jutalmat ad a te szolgáidnak, a prófétáknak és a szenteknek, és akik a te nevedet félik, kicsinyeknek és nagyok­nak; és elpusztítsd azokat, akik a földet pusztítják. És megnyilatko­zott az Isten temploma a mennyben, és megláttatott az ő szövet­ségének ládája az ő templomában; és lőnek villámlások és szózatok és mennydörgések, és földindulás és nagy jégeső." (Jel. 11:15-19)
Ebből a látomásból is kivehető, hogy Jézus az ítélettel - az ún. vizsgálati ítélettel (I. Pt. 4:17) - készíti elő hatalomátvételét. Megvizsgálja a győztesek életét, akik a történelem során igénybe vet­ték a segítségét, akár öntudatlanul, akár tudatosan. Az emberiség Megváltója úgy készíti elő eljövetelét, hogy teljes győzelemhez segíti élő követőit mint közösséget is, majd „maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből. És feltá­madnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban, azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk" (I. Thessz. 4:16-17).
Isten hatalomátvételének pontos menetrendjét - mely jó néhány föltétel beteljesedéséhez van kötve egyházában - a bibliai próféciák közvetítik számunkra. A jövendölések kutatása és elfogadása nélkül senki nem imádkozhat ma teljes megnyugvással a lelkében. A meg­békélés ígérete azoknak szól, akik nem „balgatagok és rest szívűek" (Lk. 24:25) főleg Dániel és a Jelenések könyve, de a többi prófécia megismerésére sem.
 
               ...ÉS A DICSŐSÉG: MI A DICSŐSÉG?
 
Nem a miénk a dicsőség sehol és semmiben földi küzdelmeink közepette. Nincs érdemünk, csak alkalmasságunk az örök életre, Isten munkálkodásának köszönhetően. Ezért mondja Pál: „Nem azé [a dicsőség], aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené." (Rm. 9:16)
A „dicsőség" szó „nagyságot" jelent nyelvünkben. Ha mindenben Istennek adunk dicsőséget, ha Őt tekintjük nagynak és nem magunkat, nyugodt életet kapunk ajándékul. Isten áll földi küzdelmeink mögött, harcol velünk, lakozást véve szívünkben.
Isten dicsőségére élni - a legnagyobb cél az életünkben. Sokan kisajátították ezt a célt, ezt az elnevezést. Harcias rendek, jámbor zarándokok elképzelésük szerint Isten dicsőségét szolgálták. De azt­-e valójában?
Isten dicsősége vagy nagysága: az Ő jelleme. Isten nem a min­denhatóságával, örökkévalóságával, mindentudásával „dicsőül meg", noha ezek a tulajdonságai is páratlanok. Isten leggyönyörűbb tulajdonsága: erkölcsi mivolta, vagyis személyének képe, a jelleme. Aki Istenhez jellemében hasonlóvá válik, az megdicsőíti Őt.
„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak. Mert akiket előre ismert, előre el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hason­latosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között." (Rm. 8:28-29)
Jézus egész életében dicsőséget szerzett a mennyei Atyának. Erről beszélt főpapi imája legkezdetén (Jn. 17:5), itt pedig a Miatyánk végén. Valóban, ez a kezdet és a vég, az alfa és az Omega. Erről beszélt már Dávid is a templomépítéshez való adakozáskor mondott gyönyörűséges imájában, mely szövegszerűen is felidézi a Miatyánk legutolsó szavát, mélységes megvilágításban:
„Hálákat adott azért Dávid az Úrnak az egész gyülekezet előtt, és mondta Dávid:
Áldott vagy te, Uram, Izráelnek, a mi atyánknak Istene, öröktől fogva mindörökké! Óh, Uram, tied a nagyság, hatalom, dicsőség, örökkévalóság és méltóság, sőt minden, valami a mennyben és a földön van, tied! Tied, oh Uram, az ország, te magasztalod fel ma­gadat, hogy légy minden fejedelmek felett! A gazdagság és a dicsőség mind te tőled vannak, és te uralkodol mindeneken; a te kezedben van mind az erősség és mind a birodalom; a te kezedben van mindeneknek felmagasztaltatása és megerősíttetése. Most azért, oh mí Istenünk, vallást teszünk előtted, és dicsérjük a te dicsőséges nevedet. Mert micsoda vagyok én, és micsoda az én népem, hogy erőnk lehetne a szabad akarat szerint való ajándék adására, amint tet­tük? Mert tőled van minden, és amiket a te kezedből vettünk, azokat adtuk most néked. Mert mi csak jövevények vagyunk te előtted és zsellérek, amint a mi atyáink is egyenként; a mi életünk napjai olyanok e földön, mint az árnyék, melyben állandóság nincsen. Oh, mi Urunk Istenünk! Mind ez a gazdagság, amit gyűjtöttünk, hogy néked és a te szent nevednek házat építsünk, a te kezedből való és mindazok tiéid! Jól tudom, oh én Istenem, hogy te a szívet vizsgálod és az igazságot szereted. Én mindezeket tiszta szívemből, nagy jó kedvvel adtam, s látom, hogy a te néped is, amely itt jelen van, nagy örömmel, szabad akaratja szerint adta ezeket néked. Oh Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek, a mi atyáinknak Istene, tartsd meg mindörökké ezt az érzést a te néped szívében, és irányítsd az ő szívüket tefeléd!" (I. Krón. 29:10-18)
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

NEGYED

(anonym, 2009.05.28 16:08)

CSODÁLOTOS - köszönöm