Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben

2009.05.16
 
„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben..."
Jézus mintaimája a megszólítással kezdődik S nem lehet eléggé be­csülnünk e megszólítás jelentőségét. A Miatyánk megértésének kulcsa az, hogy vajon értjük-e ennek a kezdetnek a tartalmát. Bizonyos értelemben ugyanannyit kellene foglalkoznunk ezzel az egyszerű, „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben" mondattal, mint az egész utána következő hat kéréssel.
E megszólítás először is állásfoglalást, bizonyosságot tükröz. Aki már azt mondja, „Mi Atyánk...", annak a szó igazi értelme szerint vissza is kellett találnia az atyai házhoz, vagy legalábbis el kellett indulnia a tékozló fiú hazafelé vezető útján.
Másodszor: mélységes hála van ebben a pár szóban. Minden való­di imádságnak köszönettel kell kezdődnie. Aki nem tudatosítja a jót, amit kapott, nem lesz méltó az igazi javakra, melyeket egyébként szándékában áll kérnie.
Harmadszor: Isten meg-megújuló gondoskodásának folytonos elismerését, az ebben felerősödő bizalmat és tiszteletet közvetítik ezek a szavak. Nem véletlen, hogy Jézus „Atyá"-t mondott, és nem „Isten"-t.
Negyedszer: a többes szám az emberekkel való közösségvállalás jele. Nem így hangzott el sem a Hegyi beszédben, sem később Jézus ajkáról, még véletlenül sem, hogy: „Én Atyám". A hívő imádságban az önzésnek hírmagja sem maradhat.
Ötödször: a „Mi Atyánk" megszólításhoz kapcsolt alárendeléses mondat kifejezi a valóságos tényállást, azt, hogy jelenleg Isten a tér­ben végtelen messzeségben lakozik, ám megfoghatatlan módon mégis gyakorolni tudja atyai gondoskodását. Egyszerre kelthet ez csodálatot, megnyugvást, de vágyakozást is, hogy egyszer majd színről színre is találkozhassunk vele. Az egyes kérések voltaképpen az


Istenhez előbb lélekben, majd a teljes valóságban is vezető utat tu­datosítják és világítják meg mások számára is.
Úgy véljük, a fenti meghatározások vannak annyira fontosak, hogy külön-külön is sorra vegyük őket.
 
ISTEN LÉTE BIZONYOSSÁG
 
Aki „Atya"-ként szólítja meg Istent, abban a meggyőződésben kell élnie, hogy Ő valóságosan létezik. De hogyan dönthető el, hogy Isten létezik, és hogy kicsoda? Hogyan ismerhető meg mint „Atya"?
Jézus megszólítása valami nagyon egyszerű összefüggésre irányít­ja figyelmünket. Arra, hogy a földi atyákat sem kell „bebizonyítani" egy ép és rendezett család viszonyai között. A házastárs és a gyer­mekek természetszerűleg ismerik. Előbb látták, előbb élvezték létét, mintsem gondolkodásukban fölmerülhetett volna annak igénye, hogy őt „bizonyítani kellene".
És így van ez Istennel, a mennyei Atyával is, noha az ember kisza­kadt az isteni világ ép és rendezett családjából. Mielőtt még eszmélésre jutnánk, letagadhatatlanul tapasztaljuk Isten gondos­kodásának ezernyi jelét. Ha egy kisgyermeknek illő módon beszélünk Istenről, természetesnek veszi, és nem kell külön bizonyítékokat adni neki létezéséről, hiszen az a sok minden, amit kap, kell hogy Valakitől származzék. Csak később vetődik föl a kérdés, ami sokunknál élethossziglan kitart: hol van Isten? Miért nem látjuk? Létezik-e egyáltalán?
Ezeket a kérdéseket nem csak azért vetjük föl később, mert értelmünk kibontakozik és a megismerés vágya kezdi hajtani. Még kevésbé ezért jutnak sokan Isten létének cáfolatához. Inkább a figyelem, a meggondolás és legfőképp a hála hiánya a magyarázata, hogy tömegek fordulnak el Istentől. Hiszen Isten „születésünk óta, anyánk méhétől fogva" (Zsolt. 22:11) megszakítatlanul úgy viseli gondunkat, ahogyan a legtökéletesebb édesapa sem képes rá. To­vábbra is jellemezhetne bennünket a hála annak láttán, hogy „Isten esőt és napfényt küld" (Mt. 5:45) és „megtölti házainkat javakkal" (Jób 22:18). Mégsem ezt tesszük. Tékozló fiak módjára hátat fordí­tunk mennyei Atyánknak, a lázadásnak olyan végleteiig, hogy már nem is annak tartjuk Őt, aki, vagy teljes egészében tagadni kezdjük létezését is.
Miközben mi eltávolodván a puszta létét is kétségbe vonjuk, Isten továbbra sem szűnik meg fáradozni értünk. Ezernyi - főleg magunk teremtette - veszélyben őriz meg titokzatosan, és anélkül, hogy azonnali viszonzást várna. Mi már ott járunk, hogy „az élet", „a körülmények", „a sors" válnak isteneinkké, Ő mégsem mond le rólunk, fordul el tőlünk, holott a leggyalázatosabbnak az ő arcát tartjuk, ha ugyan még teljesen el nem fordultunk Tőle.
A hitetlenségnek ezt az állapotát az ember önigazoló eszmékbe foglalta, filozófiai rendszerekbe építette. Az európai gondolkodás történetében például kifejlesztette az „istenbizonyítékok"-at. Úgy állítottuk be a kérdést, mintha Isten léte a mi bizonyítékainktól függene. S mivel sosem voltak hathatós és igazán időtálló bizonyítékaink - sem Canterburyi Anselmusé, sem Aquinói Tamáséi nem bizonyultak annak -, kitaláltuk a „mintha"-Istent, az „als ob" kanti istenképét, melyet lényegileg ma is nagy tömegek követnek, akik még kereszténynek is hiszik magukat. (E felfogás szerint az ész sem bizonyítani, sem cáfolni nem képes száz száza­lékkal Isten létét. Élnünk azonban úgy kell, „mintha" léteznék.) A kultúrkritika erre nyomta rá a nietzschei pecsétet: „Isten halott" ­s úgy gondoltuk, ezzel meg is szabadultunk a kérdéstől és összes következményétől.
Ha történelme folyamán az ember ilyen messzire eljutott az Istentől való eltávolodás miatt - Albert Camus ezt „a történelmi lázadások" után egy egész másfajta eltávolodásnak, „metafizikai lázadásnak" nevezte -, akkor nyilvánvaló, hogyennek igen-igen mély, de megragadható okai kell hogy legyenek.
S vannak is.
Mert ahogy az emberi családban sem lehet egy atyát egykönnyen letagadni, a világegyetem Alkotóját még kevésbé lehet „eltüntetni". Kivált akkor nem, ha Ő nem csupán valamiféle „mozdulatlan moz­gató" (Arisztotelész, Aquinói Tamás), világfölötti „önmagában való" (Drog an Sich, Kant) vagy „önmaga oka (Causa sui, Spinoza). Isten - gondviselő Isten. A gondviselést pedig lehet semmibe venni, lehet hálátlanul vagy felemás módon kezelni - egyszer hálával, másszor követelődzéssel -, de egyvalamit sohasem lehet megtenni vele: tel­jesen letagadni.
Mindenki, aki személy, nemcsak él, létezik, hanem ki is fejezi magát. Nem lehet egykönnyen semmibe venni, egyrészt a puszta léte, másrészt viszont értelme, megnyilvánulásai miatt. Földi apánk jelenléte és nevelő szavai akkor is emlékezetünkben maradtak, ha nem mindig irányította életünket a legteljesebb bölcsességgel. Vajon „a lelkek Atyjáról" (Zsid. 12:9) hogyan feledkezhetünk el?
Egyféleképpen: ha nem halljuk, vagy nem kívánjuk hallani szavát. Nem véletlenül van tehát Isten- vagy istenbizonyítás- kérdés éppen a kereszténység történetében. Egy muzulmánnak nem kérdés, hogy Allah létezik és Mohamed az ő prófétája. Az ázsiai, keleti vallásokban sem kérdés, hogy Isten személytelen, és egy guru vezetésével „megszülethet a lélekben". A kereszténység törté­nelmében viszont kérdésessé vált, létezik-e Isten, mert azt kérdő­jelezték meg, képes volt-e arra, hogy teremtményeinek üzenetet adjon.
Van egy különleges nehézség Isten létével és mibenlétével kapcso­latosan. És ez az, hogy mivel nem láthatjuk, egyedül a beszéde alapján ismerhetjük meg Őt. Ha nem állna mindannyiunk ren­delkezésére Isten beszéde, olyan lenne, mintha egy láthatatlan apától semmi hírt és üzenetet nem kapnánk. Ebben az esetben éppoly kevés volna a puszta tény, hogy ő létezik, mint ahogyan Thomas Hobbes következő hasonlata szerint egy vak embernek is kevés az, hogy az általa nem látott tűz mellett melegedni tud, ha magáról a tűzről semmi ismerettel nem rendelkezik:
„Mert ha egy vakon született ember hallja, amint a többiek arról beszélnek, hogy a tűz mellett melegszenek, s aztán őt magát is a tűz mellé viszik melegedni, könnyen megérti, és meggyőződhetik arról, hogy van ott valami, amit tűznek neveznek, s hogy ez az oka annak a melegnek, amelyet érez. Azt azonban nem tudja elképzelni, milyen a tűz, s az elméjében sem merülhet fel róla olyan eszme, mint ami­lyet azok alkotnak maguknak, akik látják. És e világ látható dolgainak és csodálatos rendjüknek alapján azt is megértheti valaki, hogy min­dennek valamilyen okának kell lennie, amit Istennek hívunk, de az elméjében mégsem merül fel Istenről semmiféle eszme vagy kép." (Thomas Hobbes: Leviathán, I. 14. Magyarul: Bp., 1970. 91. 1.)
A tűz néha melegít, néha éget. De mikor melegít és mikor éget? Ha Isten létezik, nemcsak a léte, a mibenléte is fontos. Sőt: a mi számunkra a mibenléte a legfontosabb. Létének puszta tudata senkit sem ment meg; mibenlétének felismerése viszont döntő lehet egész életünkre nézve.
Az, hogy van földi apánk, nem elsősorban a létéből vagy létének tudatából nyilvánvaló számunkra, hanem abból, hogy nevel, tanít, tudatosan foglalkozik velünk mint tudatos gyermekeivel. Aki „Atyá"-nak szólítja Istent, annak léte mellett mibenléte sem lehet kérdéses. Mert megismerte már Őt a tulajdon szavából, ami a láthatatlan gondviselés melletti látható gondviselésének jele.
Ismernünk és szeretnünk kell Istent mint mennyei Atyánkat, hogy a „Mi Atyánk" bizalmas megszólításával közeledhessünk Hozzá. Megismerni és megszeretni Istent pedig nem filozófiai érvekből, hanem tulajdon beszédének hallásából lehetséges. Ezért, ha a kereszténység történelmében Isten-kérdéssel találkozunk, az törvényszerűen Biblia-kérdés is kell hogy legyen. Isten számtalan formában közelít hozzánk; mivel azonban más, a gonosz erő is közelít, a világban velünk megtörténő valamennyi dolognak mér­céjéül a Bibliát tette.
A Biblia hiteles kinyilatkoztatást ad Istenről, mert Tőle származik; „sohasem ember akaratából származott a prófétai szó" (II. Pt. 1:20). „A teljes Írás Istentől ihletett"... „minden ige az Isten szájából szár­mazik" (II. Tim. 3:16 és Mt. 4:4). Jézus és a tanítványok számtalan­szor tanúskodtak erről, mivel Isten létét és mibenlétét is gyakran érte és éri támadás. Uan azonban védelmünk, mely megmutatja, ki az igazi Atyánk; hiszen Sátán is annak szeremé feltüntetni magát (Jn. 8:44). A Biblia Istene a „mi Atyánk".
Isten léte és mibenléte - akarata, törvényei - valósággá lehet annak az embernek, aki a Bibliából Őt megismeri. A legnagyobb és min­denki számára adott bizonyosság: hogy Ó szól, és mi is szólhatunk Hozzá. Közvetlenül és őszintén, mint földi édesapánkhoz.


 
ISTEN GONDVISELÉSE ÉS A HÁLA
 
Mintegy kétezer évvel ezelőtt Jézus olyan világban mondta el a Miatyánkot, melyben nagyjában-egészében épen éltek a családok. Tolt persze akkor is válás, többnejűség vagy ismerős volt a megöz­vegyülés. Olyasfajta alakulásról azonban nem értesülünk, mint amivel a maí statisztikák sokkolnak bennünket: hogy pl. Európában néhány éve a házasulandók nagyobb része már nem a házasságot, hanem az együttélést vagy „próbaházasságot" választja.
Az ilyen keretek közé született gyermekeknek nincs igazi atyjuk és anyjuk. El is mondják, élesen ki is fejezik később, a felnőttkor küszöbén: nincs kinek hálásaknak lenniük.
Konrad Lorenz, századunk neves etológusa A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvének egyik fejezetében számba is veszi, mit veszít egy gyermek azzal, ha nem volt igazi apja és anyja. Az utóbbi hiányával nem tanul gyengédséget és alkalmazko­dóképességet. Ez sok esetben szinte végzetes lesz felnőttkorában magára és környezetére nézve. De nem kevesebbet veszít a gyermek az apahiánnyal sem. Egy igazi apától lehet megtanulni a munkát, a szorgalmat, ami a későbbi létfenntartás alapvető kívánalma. És egy igazi apa biztonságérzetet is ad gyermekének, szintén egy egész élet­re szólóan.
Azzal, hogy Jézus Istenre mint mennyei Atyára mutatott, máris jelentőségteljes kinyilatkoztatást tett arról a személyről, akit látott és hangját hallotta (Jn. 5:37). Hogy „Atyá"-nak nevezte Őt, min­denekelőtt felelősségteljesen gondoskodó, biztonságot adó voltára mutatott rá, amire egyébként nekünk embereknek mindig is a leg­nagyobb szükségünk volt.
Abban az egy szóban, hogy „Atya", számunkra nem Isten hatal­mas, örökkévaló vagy bölcs volta nyilatkozik meg elsősorban - ter­mészetesen az is -, hanem törődő, nevelő, ajándékozó szeretete. Az „atya", „apa" szó sosem veszítheti el teljesen jelentését világunkban, melyben a családok szétrombolódása nyomán egyre kevesebb az „apa" és az „anya", de főleg az „apa". Régen is hangoztatták szólás­mondásként, hogy „Ki az apja ennek a gyereknek?", vagy „Nincs apja a gyermeknek?" - ez az állapot mára döbbenetes, fájdalmas és egyetemes valósággá vált. Az „atya" fogalom azonban sosem üresed­het ki annyira, hogy teljesen tanácstalanok legyünk vele kapcsolat­ban. Ezért használhatta más tanításaiban is Jézus:
„Melyik atya pedig az közületek, akitől a fia kenyeret kér, és ő talán követ ad nékí? Uagy ha halat, vajon a hal helyett kígyót ad-e néki? Avagy ha tojást kér, vajon skorpiót ad-e néki? Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, akik tőle kérik" (Lk. 11:11-13)
Istennek, az Atyának a lényét mindkét emberi szülő szerepében megjelenítette Jézus - gondoljunk csak az elveszett bárányát kereső pásztor és az elgurult drachmáját kereső asszony egymás után következő példázatára (Lk. 15:3-10)! A két szülőhöz való hasonlítás az Ószövetségben is megtalálható (Ésa. 49:15 és 63:8-10). Hiába és ízléstelenül vádolják tehát korunkban a Bibliát és a Biblia Istenét egyoldalúsággal vagy az apaszerep fölértékelésével. Az „Atya" hoz­zánk, emberekhez mért hasonlat, hogy valamiképpen fogalmunk támadjon a teremtő és fenntartó Isten szeretetéről, ahogy köz­vetlenül tapasztalhattuk azt szüleink esetében, vagy legalábbis vágyakozunk rá az igazi szülőkről alkotott képben. A Biblia szerint az apa a családnak lelki vezetője is (Ef. 5:25).
A „Mi Atyánk" megszólítás így nevel a mélységes hála tudatosítására és kifejezésére. Ne legyünk fukarok az Isten iránti köszönettel, s a magunk és a mások életében tapasztalt isteni segít­ségnyújtások tudatosításával sem! Lelkünk békét, nyugalmat szerez megbecsülésükkel, és mindez majd meg is látszik mindennapi életünkön.
„Adjatok hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért." (Zsolt. 107:8)
„Kérésből és elfogadásból álljon-e az egész vallásos életünk? Hát örökké csak a szükségleteinkre gondoljunk és soha az elnyert áldá­sokra? Pusztán csak elfogadói leszünk-e Isten ajándékainak, a hálánkat pedig sohase fejezzük ki? Sohase dicsérjük Őt azért, amit értünk tesz? Nem imádkozunk eleget, és még akkor is takarékosko­dunk a köszönettel. Sokkal erőteljesebbek lennének imáink, ha Isten szerető gondoskodása nyomán több hála és dicséret visszhangoznék berniünk." (E. G. White: Válogatott bizonyságtételek. II. kötet, Bp., én 114, 119. 1.)
 
                         ISTEN IRÁNTI BIZALOM ÉS TISZTELET
 
A hála a legelemibb emberi gondolat és érzés, jóllehet hiánya gyakran a kivételes életmegnyilvánulások közé sorolja. A hálánál összetettebb és magasabb rendű emberi magatartás, amit a „tisztelet" szóval jelölünk. Röviden meghatározva, a hála valamiért való köszönet; a tisztelet valakiért való köszönet.
Egy-egyköszönetre méltó cselekedetet méltányolni: figyelmet kívánó, de végül is egyszerű dolog. Ha kinyitják előttünk az ajtót, ha fölsegítenek a járműre csomagjainkkal, ha fölveszik, amit elejtet­tünk: természetesen kívánkozik ki belőlünk legalább egy „Kö­szönöm". Mélyebb figyelmet és alaposabb gondolkodást kíván vi­szont annak megállapítása, hogy egy ember egész lényében mi a tiszteletre méltó. A Biblia erre az emberi kötelességre is figyelmeztet azzal a parancsolatával, hogy „Mindenkit tiszteljetek" (LPt 2:17/a).
A „Mi Atyánk" megszólításban a Tízparancsolat V parancsolata is visszhangzik: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj a földön..." (II. Móz. 20:12/a)
Isten a mi Atyánk, ebből következik, hogy mindent átfogóan ismer és mérlegel, sosincs gyermekei fejlődése és valóban jó céljai ellen, egyszóval számtalan „ajándéka" van az ember számára (Jn. 4:10/a). Jézus mindig is mint „nagy ajándékozóról" beszélt Istenről, akinek leghatalmasabb ajándéka a tulajdon lénye, amivel szintén meg akar ajándékozni bennünket, már ezen a világon velünk élve, s az örök életben majd színről színre is. Hogyan is ígérte (a már idézett szavaiban) Jézus? „Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, akik tőle kérik." (Lk. 11:13) Luther Márton fűzte ehhez a bibliai tanításhoz, hogy sokan szeretik az ajándékot - ha valódi, igazi, akkor minden ember szereti, sőt kívánja, kivétel nélkül -, de oly kevesen szeretik magát az ajándékozót. Kell az ajándék, de gyakran nem sokáig az ajándékozó.
Eltorzult, elvetemült fiak lettünk mindannyian. Elhagytuk atyánkat, Isten-felejtettségben élünk, és még azzal is áltatjuk magunkat, hogy így majd jobban sikerül élnünk. Isten azonban nem mond le rólunk. Ő fáradhatatlanul és mindenkit keres, minta pász­tor a századik bárányát, mint az asszony a tizedik drachmát (Lk. 15:3-11). Ő tudja, hogy mi magunk nem találhatjuk meg magunkat, csak benne tudatosulhat majd valódi lényünk. Látja, hogy „elveszett" állapotban vagyunk, azaz megvagyunk és mégsem vagyunk meg. Mindent megtesz azért, hogy visszanyerjük bűn­ elrabolta életünket és képességeinket.
A szeretet halk, érzékeny és tapintatos. Jézus a stílusában is követte ezt: ahogyan a szeretet Istenéről szólt. Jézus mindig maga fölött álló­nak ismerte el az Atyát, az isteni Háromság első személyét. „Mert maga az Atya szeret titeket, mivelhogy ti szerettetek engem, és elhit­tétek, hogy én az Istentől jöttem ki." (Jn. 16:27) Milyen végtelenül gyöngéd kifejezés ez: „Maga az Atya szeret titeket..." Mintha nyug­tatni akarna, végtelen biztosítékot adni, amire szavak csak képesek, hogy ne félelemmel tekintsünk Istenre. Vagy egy másik példa, az ismert jézusi példabeszéd kezdete: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves." (Jn. 15:1) Hirtelen észre sem vesszük az ebben megbúvó szelíd bizonyságot az Atyáról. Talán azért is, mert még a keresztények közül is sokan haragvó, ítélő világúrként képze­lik el Istent. Felelős ebben a képzőművészet (Michelangelónak a római Sixtus-kápolnában lévő mennyezetfreskóin az összevont szemöldökű, parancsokat osztogató istenkép a világosság és a sötét­ség szétválasztásánál), de legfőképpen az az egyházi eszme, mely az Ószövetség és az Újszövetség Istenét megkülönbözteti és egymással szembeállítja. Az Atya a szőlőműves. A szőlőért sokat tesz a szőlőtő, de elvitathatatlanul többet a szőlőműves. Jézus így tett bizonyságot arról, aki küldte.
Sok jó ember vehet körül bennünket életünkben, édesapánk azonban egyetlenegy van. Pál apostol joggal mondhatott ilyen hasonlatot a korinthusbelieknek: „Mert ha tízezer tanítómesteretek lenne is a Krisztusban, de nem sok atyátok; mert tőlem vagytok a Krisztus Jézusban az evangélium által. Kérlek azért titeket, legyetek az én követőim." (I. Kor. 4:15-16).  Isten valódi tisztelete is ezt jelenti: legyünk követői.
 
 
„MI ATYÁNK" - TÖBBES SZÁMBAN
 
A „Mi Atyánk" megszólításban további tanítások is rejlenek.
Jézus többes számban fogalmazott - az egyéni imának példát adva. Arra tanított ezzel, hogy senki ne sajátítsa ki Istent. Ne „én Iste­nem"-nek, „édes jó Istenem"-nek mondjuk Őt, sokszor kegyes­ségünk szófordulataiban reménykedve. Mindannyiunk Istene Ő, de az az önmagát kinyilatkoztató Isten, akit Jézus főpapi imájában „egyedül igaz Isten"-nek (Jn. 17:3) nevezett. A megszólítás kötelez bennünket arra is, hogy mindannyiunk Atyjához fordulva, az imát ne csupán az önmagunkért mondott kérésekkel azonosítsuk.
Gyakran azért vannak „meghiúsult imáink" (I. Pt. 3:7), mert csak magunkat tartjuk szem előtt kéréseinkben. Gyakran ezért nem részesülünk imameghallgatásban még „megsokasított imádsággal" sem (Ésa. 1:15). Őrködjünk éberen a többes szám első személyű megszólításon!
Jézus még a saját nevében is „Mi Atyánk"-ot mondott. Ő „nem szégyell minket atyjafiainak hívni" (Isid. 2:11/6). Számára az Atya a szenvedésteljes terv ellenére maga volt a jóság.
„A földi atya aggódik fiáért. Amikor kisgyermeke szemébe néz, remegve gondol az élet veszedelmeire. Oltalmazni szeretné kincsét Sátán hatalmától, távol tartani a kísértéstől és a küzdelemtől. Isten pedig odaadta egyszülött fiát egy még ádázabb küzdelem megví­vására kicsinyeink számára. Ebben van a szeretet! Csodálkozzatok, egek! Ámulj, ó föld!" (E. G. White:Jézus élete. Bp., 1989. 33. l.)
Erre a megszólításra figyelmeztetve intett Péter apostol:
„És ha Atyának hívjátok őt, aki személyválogatás nélkül ítél, kinek-­kinek cselekedete szerint, félelemmel töltsétek a ti jövevénységetek idejét: Tudván, hogy nem veszendő hol-min, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén." (I. Pét.1:17-19).


 
„...A MENNYEKBEN" - MIÉRT CSAK OTT?
 
Jézus a megszólítást követően még egy félmondattal Isten tartózkodási helyére is utalást tett. Vajon miért? Vajon mit kell tudatosítani minden hittel imádkozó embernek Isten léte, miben­léte után is? Miért fontos egy rövid imádságban ez a kiegészítés: „ki vagy a mennyekben"?
A Biblia nagyon következetesen visz végig egy hasonlatot vagy jelképet, amelyet alkalmazni kezdett. Így van ez a családi életből vett jelképekkel is.
Atyánk nincs itt Földünkön a maga teljes, látható valóságában. Nem azért nincs jelen, mert ne lenne látható személyisége, anyagi mivoltában is valóságos lénye, hiszen Isten minket is „a saját képére és hasonlatosságára" teremtett (I. Móz. 1:26). Isten, az Atya nem azért teremtett, hogy azután teremtményei elől elrejtőzködjék. Melyik földi szülő kívánna ismeretlen lenni gyermekei számára?
Mi bújtunk el Isten elől - a bűneset után. Mi, emberek -akik ma tömegesen kérdezzük: „Isten, hol vagy?" -, szégyelltük a vétket, a világba jött gonoszság felborította érzékelésünket, félni kezdtünk Istentől és elrejtőztünk előle. Neki kellett feltennie a kérdést: „[Ádám] hol vagy?" (I. Móz. 3:9), s ma sem vagyunk méltóbbak jobb kérdésre. Érezzük, ha Isten megjelennék előttünk, elhagyna az erőnk, holtan esnénk össze az Ő tisztaságának és szeretetének „megemésztő tüzétől" (Isid. 12:29). Az emberek többsége az Isten iránti félelmét beszédében is kifejezi, teljesen felcserélve az Atya és az ő ellenségének (héberül Sátánnak) a tulajdonságait. Ennek jegyében beszélnek „istenveréséről", „istencsapásáról", „Isten ostoráról", „isten háta mögötti" helyekről, hogy a szitkozódások durvább nemeit ne is említsük.
Istent nem azért nem látjuk tehát, mert láthatatlan, hanem azért, mert nem élnénk túl a Vele való személyes szembesülést. Az Atya valóságos és csodálatra méltó személy, akit meglát majd az, aki itt, e földön igéje által közel került hozzá, elfogadta gondviselését és megváltó kegyelmét. Hit által „gyámok és gondviselők alatt van az atyától rendelt ideig" (Gal. 4:2). E „gyámság" alól felszabadulva azonban Jézus Krisztussal együtt „örököstársakká" válunk (Róm. 4:13, 8:17, Zsid. 1:2, 11:7 stb.), hiszen „ő nem szégyell (minket) aty­jafiainak hívni" (Zsid. 2:11/6). A teljes váltságig (Ef. 1:13-14) Isten e gyámság szabadsága alatt őriz bennünket.
„Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!... Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De hasonlókká leszünk Őhozzá; mert meg fogjuk Őt látni, amint van." (I. Jn. 3:1/a-2)
Mindezt a gondoskodást Isten, az Atya a mennyből irányítja a Fiú és a Lélek által, angyalok láthatatlan szolgálatával. Mert ahogy igaz az, hogy mi nem lennénk képesek Isten látható jelenlétét elviselni itt e földön, az is éppolyan igazság, hogy Isten sem érintkezik közvetlenül a bűnnel, mely földünkön uralkodik. Csak a bűn tör­ténelmének teljes lezárulása után lesz „Isten sátora az emberekkel" (jel. 21:3). Az újjáteremtett Földön Istent, az Atyát majd színről színre láthatja valamennyi megváltott földi gyermeke.
Addig is rendelkezésünkre áll azonban két százszázalékos bizonyíték arról, hogy Isten létezik, sőt ezek alapján azt is tudhatjuk, hogyan cselekszik Az egyik saját kinyilatkoztatása, a Szentírás, a másik pedig az imádság. Az első elfogadás, a második gyakorlás által fejti ki hatását. Akik értelmes keresés útján elfogadják a bibliai iratok isteni ihletettségét, melyeknek tanításaira feltétel nélkül támasz­kodhatnak, és élnek az Isten adta kiváltsággal, hogy a mennyei Atyát is megszólíthatják, - azok élete biztonságos sziget lesz a világ bizonytalanságában.
Bár a menny - ez a térbelileg valóságos hely - jelenleg távol van tőlünk, a Biblia nagyon gyakran hivatkozik rá mint a földi eseményeket felügyelő és irányító székhelyre. Isten világkor­mányzásának központja a menny (Zsolt. 103:19). A legfélelmete­sebb földi hatalmaknak is onnan adatik lehetőség arcuk megmu­tatására (Jel. 6. fej.). Egyszerre távoli és közeli: térben végtelen a messzesége, a hit azonban olyannyira közelivé teszi, hogy már itt a földön „megízlelhetjük a jövendő világnak erőit" (Isid. 6:5). Isten mennyei világa mindent megmozdít a hozzá forduló ember igaz kéréseire.
A Miatyánk megszólításában benne van, hogy a menny és a föld még nem egyesült. Legfőbb reményünk azonban mégis ez. Így nemcsak bensőséges, hanem reményteljes is ez a megszólítás, mert „meg fogjuk őt látni, amint van" (I. Jn. 3:2/b). Addig is ez élő reménységből (I. Pt. 1:3) élhetünk és már imáink elején - nemcsak teljesedésük után - áthathat bennünket az a meggyőződés, amit Pál apostol minden igazi imáról mond: „Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt." (Fil. 4:6)


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.