Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szenteltessék meg a te neved

2009.05.16
 
 
„Szenteltessék meg a te neved"
Gyermekkoromtól ismerem a Miatyánk szövegét. Édesanyám meg­tanította rég az iskoláskor előtt, hogy az esti lefekvés idején elmondhassam. Zsigereimben ma is érzem az elmondás akkori rit­musát, a gyors, csaknem hadaró lüktetést, mellyel mintegy túl akar­tunk lenni rajta, „letudva a kötelességet". Ez az iramló felmondás különösen sebessé vált akkor, amikor a gyónás utáni öt-öt, nem ritkán tíz-tizenöt Miatyánkot és Üdvözlégy, Máriát kellett elismétel­nünk, hogy a „szent áldozáshoz" méltóképpen járuljunk. Ha sokáig kellett a gyónásra várakoznunk, vagy az hosszúra nyúlott, és így kevés idő állt rendelkezésre az áldozásig, szinte eszeveszett gyor­sasággal és gépiességgel száguldott végig az ember a Miatyánkon.
Úgysem értettünk belőle sokat. Elsőként mindjárt a legelső kérést. Teljesen életidegennek tűnt, főleg később, a kamasz- és ifjúkorban. Mit is jelent „megszentelni Isten nevét"? Talán azt, hogy hétről hétre templomba kell járni? Vagy ott is csak a pap szenteli meg Őt, amikor tömjénfüsttel járja körül - nagyobb ünnepeken - a ta­bernákulumból kitett oltáriszentséget? De akkor nekünk miért kell mindennap ezt kérnünk?
Tapasztalatból tudhatjuk, milyen kárral jár, ha egy kijelentéssel nem vagyunk tisztában, mégis ismételgetjük. A következő szavak ­mondatok mind érvényüket vesztik.
Később, amikor huszonöt évesen megismerhettem e kérés bibliai értelmét, nemcsak a Miatyánk bevezetését értettem meg, hanem az egész életet is más fényben kezdtem látni.
 
ISTEN NEVE AZ Ő LÉNYÉVEL AZONOS
 
Ez a legelső kérés ugyanis mindent magában foglal. A hat kérés közül a kérések kérése ez. Az egész Miatyánk voltaképpen nem más, mint a „Szenteltessék meg a te neved" részletezése, kibontása.


A kérés megértésekor először is azt kell tisztáznunk, mit jelent az a Bibliában gyakran előforduló kifejezés, hogy „Isten nevében", „Isten nevéért", „Isten nevével"?
Isten neve az Ő lényét jelenti. Istent sohasem egyetlen névvel, hanem megnevezések sokaságával jelöli a Biblia. Ennek oka az, hogy Isten személyének csodálatos voltát aligha adhatja vissza egyetlen földi szó. Olykor embereket is több néven említ az Írás: Dákóbot Izráelnek, Salamont Jedidjának, és ezeknek a kifejezéseknek gyakran sokatmondó, lefordítható jelentésük is van.
Isten leggyakoribb neve a Bibliában a héber Jahve, melyet a Septuaginta, az Ószövetség első görög fordítása csaknem mindig Küriosznak („Úr") fordít. A II. Móz. 3:14-ben feljegyzett beszél­getés Isten és Mózes között adja tudtul a Jahve szó jelentését, melyet a „Vagyok" szóval fordíthatunk le. (A héber hájá létigéből származik, szó szerinti jelentése: levő, létező, létre hívó.) E roppant egyszerű megnevezés mögött azonban az a hatalmas igazság áll, hogy a világ­egyetemben egyetlen lény mondhatja el magáról, hogy léte nem függ mástól, önmagában is élete van. Mi, emberek kapjuk az életet, Istenben önmagában is „van" az élet.
A Jahve mellett számtalan más istennév is létezik a Bibliában, ­csak a legismertebbek közül említve: az Elohim (Oltalom), Él (Erős), É1-Saddáj (Mindenható), Él-Ejon (Magasságos), Adonáj (Úr), mely utóbbi a zsidók ajkán legtöbbször helyettesítette a Jahvé-t, amit túlzó aggályoskodásból szinte mágikus tisztelettel vettek körül, tiltva puszta kiejtését is, jóllehet a Tízparancsolat III. parancsolata csupán „hiábavaló" (fölösleges) emlegetését ítéli el.
A „Jehova" név - amelyre manapság egy felekezet előszeretettel hivatkozik - ennek a régi és torz gyakorlatnak a továbbélése. A kül­sődlegességeibe vesző judaista vallás különösen Jeruzsálem lerom­bolása (i. sz. 70) után szinte szent borzongással vette körül a JHVH titkosnak tekintett tetra-grammatonját, és amikor a szétszóródás (i. sz. IV-VL) évszázadaiban maszoréta tudósaik bepunktálták (azaz az addig csak mássalhangzókat jelölő héber írást vonalakkal -pontokkal ellátva magánhangzó jelölésekkel látták el) a bibliai szöveget, nem az a és az e hangokat jelölték be (helyesen tehát: Jahvé), hanem a másik két ismert istennévnek, az Adonájnak és Elohimnak a magán­ hangzóit kölcsönözték és ültették át, így vetve alapot a Jehova vagy Jehovi szóalakoknak, melyek aztán keresztény körökben is elter­jedtek, különösen a könyvnyomtatás feltalálása és a Biblia körül megélénkülő harcok következtében. X. Leó pápa (1513-1521) tanácsadójának, Petrus Galatinusnak a befolyására a Vulgatában is a Jehova átirat vált elterjedtté, noha az ókeresztény egyházatyák egykor az lave (Alexandriai Kelemen) vagy az labe (Theodoretus) alakot adták meg. A nemzeti nyelvű bibliafordítások - melyek azért nagy részben az „elterjedt" Vulgatához is nyúltak - a Jehova szóalakot tovább terjesztették, így a mi Károlyi-Bibliánkban is lépten-nyomon ezzel találkozhatunk (I. Móz. 32:9, II. Móz. 6:3, 15:3, Zsolt. 83:19, Ésa. 26:4, származékszavaiban is: I. Móz. 22:14, II. Móz. 17:15, Bír. 6:24).
A kérdés azonban korántsem bonyolult és megoldhatatlan. S a biztos megoldást éppen Jézus szolgáltatta és éppen a Miatyánkban. Azzal, hogy Istent „Atyá"-nak szólította, elutasított mindenféle, az Isten nevével visszaélést folytató törekvést. Ugyanez az „Atya" szerepel Jézusnak az evangéliumokban feljegyzett imáiban is (a Gecsemáné-kertben: Mk. 14:36 és párh., valamint az ún. főpapi imában: Jn. 17:1). Ezt vették át a tanítványok és apostolok is. „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak lelkét kaptá­tok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!" (Rm. 8:115) „Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya!" (Gal. 4:6)
 
A MEGSZENTELÉS ÉRTELME
 
Miután értjük már, mit jelent „Isten neve", „megszenteléséről" ezt olvashatjuk az Írásban:
„Az Ur Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel. Jó lelkiis­meretetek lévén, hogy amiben rágalmaznak titeket mint gonosz­tevőket, megszégyenüljenek, akik gyalázzák a ti Krisztusban való jó életeteket." (I. Pt. 3:15-16)


Ez az egyetlen bibliai részlet is elegendő lehetne - ha tanítják - e kérés értelmének megfejtéséhez. Isten nevének megszentelése a „jó élet", mely Krisztus által lehet sajátunkká.
Isten nevét nem az szenteli meg tehát, aki kegyeskedő kife­jezésekkel él, vallási előírásokat teljesít külsődlegesen, felekezeti hovatartozásával büszkélkedik, sokszor tüntetőleg is.
Sem nem az, aki a „templomba jár", „gyülekezetet látogat" hetente vagy évente. Vagy aki adományaival siet vallási építmények felál­lítására. Isten nevének megszentelése „a szívünkben" történik: a szeretetben leélt élet a maga hétköznapjaiban, az önző ter­mészetünkkel való szüntelen harca Lélek erejével, Krisztus teremtő erejű szavainak - az egész Bibliának – komolyan vétele, melyről ő hangsúlyosan is megemlékezett: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik." (Mt. 4:4) Ilyen élettel döntünk Isten mellett, ezen az úton teszünk tanúságot Róla, ez az a „jó”, az ő törvényei szerint való élet, melyről Péter apostol is beszélt.
Jézus Krisztus minden imádság legelső fohászává tette ezt a kérést. Evilági és jövendő életünk sorsa ezen fordul meg. Hogy jó, azaz Isten szerint való életet éljünk. Ennek az életnek hatása van, ebből megismerhetik és követhetik majd Istent mások is.
Megjobbulásunkért és a másokra tett jó hatásért imádkozni: ez valóban a kérések kérése.
 
HOGYAN JUTHATUNK MEGJOBBULT ÉLETRE?
 
Nincs ember, aki ne szeretne jól élni. A legalapvetőbb életérték, a boldogság mindenki vágyainak legfőbb tárgya.
Óriási különbségek támadnak viszont már a „második lépésben", abban tudniillik, hogyan is érhető el a boldog és jó élet. Különbséget jelent, és nem is akármekkorát, hogy egyáltalán miben látjuk a jót, az igazat. Külső vagy belső javak megszerzésével azonosítjuk-e min­denekelőtt a boldog életet. Azután pedig még azok között is jelen­tékeny különbségek adódnak, akik a célban ugyan megegyeznek, a hozzá vezető útban azonban egyáltalán nem.


Aki a kifejezés bibliai értelmében kéri Istent, hogy „Szenteltessék meg a te neved", az már világosan tudja, hogy az Atyát a fiak igaz élete ismerteti meg világunkban. Pál apostol ihletett kijelentése szerint „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megje­lenését" (Rm. 8:19). Ha igaz keresztények megjobbult élete nyil­vánvaló lesz mások előtt, akkor „Krisztusért járván tehát követség­ben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel" (II. Kor. 5:20). A természet megmaradt szépsége, és a mindenkiben létező lelkiismeret is Isten jelenlétéről vallanak; az átformálódott életek bizonyságtevésénél - bibliai szóval: „a vám­szedők és parázna nők megtérésénél" - azonban nincsen nagyobb bizonyíték arra, hogy Isten, a mennyei Atya létezik, és a kőszíveket hússzívvé tudja változtatni.
Hogyan lehet azonban eljutni az Isten szerinti jó életre? Hogyan válhat Isten előtt igazzá, jóvá az ember?
Azoknak, akik a fentieket elfogadják, kitartó kereséssel és könyörgéssel kell az út felfedezésére indulniok. A Bibliában és imaéletükben megtalálják a választ. Isten félreérthetetlenül felel majd nekik.
Az igaz, jó élethez nem tudunk eljutni saját elgondolásainkkal és erőnkkel. Aki úgy akar megváltozni, ahogyan őmaga elképzeli, bizonyosan rossz célhoz ér el. „Ki adhat tisztát a tisztátalanból?" ­kérdezi Jób könyve (14:4). Könnyű belátni, ha híján vagyunk a jó és igaz életnek, önmagunkban nincs forrás, amit megnyithatnánk elérésére. Hacsak egy kicsit is számot vetünk magunkkal, Jeremiás próféta tapasztalati megfigyelését is el tudjuk fogadni, melyet az előbbihez hasonlóan, szintén kérdésfelvetéssel vezet be: „El­változtathatja-é bőrét a szerecsen, és a párduc az ő foltosságát? Úgy cselekedhettek ti is jót, akik megszoktátok a gonoszt." (Jer. 13:23)
Saját értelmünkből és erőfeszítéseinkből tehát nem tudunk megjobbulni. Akkor viszont hogyan lehetséges ez egyáltalán? Hiszen életünkben a változásoknak mégiscsak a saját belee­gyezésünkkel és akarásunkkal kell végbemenniük.
„Szenteltessék meg a te neved." Nem azt mondta Jézus: „Szenteljük meg az Isten nevét." Azt sem: „Atyám, adj erőt, hogy meg tudjam szentelni a te nevedet." Egészen pontosan így mondta: „Szenteltessék meg a te neved" (hagiasteto to onoma sou).
Istenhez méltó életet élni egyedül Isten erejéből lehet. Megjobbulásra jutni csak Isten által lehet. A mi legfőbb és legelső feladatunk ebben az elfogadás. Isten igazságának és szeretetének elfogadása alakítja ki az emberben a hitet. Ez a hit lesz Isten és ember találkozási pontja, Isten és ember közös eszköze, melyet az utóbbi használ és az előbbi tölt fel újra és újra, hogy általa megjobbulhas­son az ember.
A jó élethez vezető utat és eszközét is kéri az, aki Jézus mintaimájának legelső kijelentését komolyan veszi. Nem valami csodára vár, Isten misztikus beavatkozására, mellyel egyik pillanatról a másikra fölemeli és megjobbítja az embert. Ebben a kérésben Isten igaz megismerését, Igéjének elfogadását kérjük, mert hit által egyedül ez képes átformálni az embert.
A megigazulásnak tehát van egy helytelen útja - ez a magunk ere­jéből, cselekedeteinkből remélt megigazulás -, és van egy Isten által kijelölt és biztosított útja: ez a hit általi megigazulás. Az első megigazulás-eszme az elterjedtebb - a József Attila által kifejezett ;,Magamban bíztam eleitől fogva" -, mert emberi természetünknek az a kedves, ha jót állíthatunk magunkról, és képesnek tarthatjuk önmagunkat életünk megváltoztatására. Ezzel önmaga dicsőségét emeli, önmaga nevét szenteli meg az ember. Olyannyira elterjedt eszme ez, hogy a kereszténységen belül is évszázadokkal ezelőtt kifejlődött, megvastagodott törzse van, a belőle kihajtó „érdem"­-ágakon kényelmesen és sokan elférnek, sőt önmaguk igazságában biztonságban is érzik magukat. „Minden útjai tiszták az embernek a maga szemei előtt, de aki a lelkeket vizsgálja, az Úr az!" (Péld. 16:2 és 21:2)
Minden vallással és a kereszténység nagyobb részével szemben­állva a bibliai kereszténység a hit általi megigazulás üzenetét képviseli. Ezt hirdették a próféták, Jézus és apostolai. Amidőn egy­szer a sokaság Jézushoz fordult a kérdéssel: „Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük?" - Jézus nem válaszolt azzal, hogy ezt vagy amazt tegyétek meg, és megjobbultok. Egészen más választ adott: „Higgyetek abban, akit Ő küldött." (Jn. 6:28-29)


Az is világos lehet számukra, miért olyan látványos a saját erőnkre támaszkodó megigazulás útja és követőinek sokasága, s miért látszik olyan gyérnek és szinte valószínűtlennek a hit általi megigazulás útja és követőinek megjobbulása. Az ok az, hogy nekünk embereknek megcselekedni valamit még mindig könnyebbnek látszik, mint elfo­gadni mást, ami az akaratunkkal ellentétes. Ez azonban pusztán lát­szat. A valóság ott kezdődik, ahol a magunkénál igazabbat örömmel fogadjuk: ez méltó az emberhez. S ebben hatalmas támogatónk van: a Szentlélek.
Aki örömmel fogadja a nálánál jobbat, igazabbat, annak gondol­kodása egyre nyitottabbá válik a Szentlélek munkája számára. Jézus meghatározása szerint a Lélek a megjobbítás munkáját először gon­dolkodásmódunk újjászületésével éri el. (Jn. 3:8) Először belső, értelmi világunkban kell hogy „megszenteltessék az Isten neve". S azután - mint minden igazi változás esetében történni szokott - a kicsiny, de tiszta belső kezdeményből kifelé hat és működik az erő. Aki gondolkodásában „felülről született", „újjászületett" - a Jn. 3:3 és 5 eredeti értelme szerint -, annak az életéből Isten Lelke csakhamar megváltozott beszédet és cselekedeteket „hoz elő". Istent feljogosította, hogy a legjobbat tegye, és ezáltal „megszenteltessék az Isten neve". A gondolkodásmód megváltozását „megtérés"-nek (szó szerint: értelemváltásnak, metanoia), a megváltozott életet pedig Isten szeretettörvényében való járásnak, megszentelődésnek nevezik a bibliai iratok. Isten terve hit által ebben a sorrendben megy végbe abban az emberben, aki befogadja Őt.
 
ISTEN JELLEMÉNEK FELÖLTÉSE MEGSZENTELŐDÉSÜNK SORÁN
 
Amikor Isten beszédét igazságnak fogadjuk el bensőnkben, az isteni akarat és az emberi elszánás egybekapcsolódik. Isten jogot nyer, hogy a mi beleegyezésünkkel végezze művét életünkben. Gon­dolkozásunk megváltozásával döntéseink is mások lesznek, jó választásainkkal pedig életünk külső képe, cselekedeteink is a jó, azaz az Isten szerinti életet tükrözik.
Ez az Isten nevének megszentelése.


A gondolkodás, döntés, cselekedetek megváltozása hívja létre addigi jellemünk fokozatos átalakulását az isteni mintára. Isten legnagyobb ajándéka, ha önmaga jellemtulajdonságát adja nekünk. Ő akarja ezt, s a Miatyánk első kérésével mi az ez iránti készségünket kívánjuk kifejezni.
A világ Isten és Atya-felejtettségben él. Gondolkozzunk azonban el rajta, hogy mit is jelent ez valójában. A próféta így minősítette ennek következményeit: „Halljátok meg az Úrnak beszédét, Izrael fiai, mert pere van az Úrnak a földnek lakóival, mert nincs igazság és nincsen szeretet és nincsen Istennek ismerete a földön. Hamisan esküsznek és hazudnak és gyilkolnak és lopnak és paráználkodnak, betörnek és egyik vér a másikat éri. Azért búsul a föld és elerőtlenül minden, ami azon lakik, a mező vadja és az ég madara egyaránt, bizony a tenger halai is elveszíttetnek." (Hós. 4:1-3)
Az istenismeret hiánya miatt nincs igazság és szeretet, az Isten kizárása következtében zárjuk ki a másik embert is szívünkből. Az istenszeretet hiánya egyúttal az emberszeretet hiányává is válik. Ha nem ismerjük és szeretjük Istent, akitől csak jót kapunk, hogyan szerethetnénk embertársainkat, akiktől egyáltalán nem csak jót kapunk?
Isten nevének megszentelése ott kezdődik, hogy elfogadjuk-e Istennek önmagáról és a világról való kinyilatkoztatását. Ha eljutunk ide, megismerhetjük Őt. Ha megismerjük, fogalmunk lesz az igazságról. Az „igazság szabadokká tesz" (Jn. 8:32). Az igazság és szabadság közegében születik meg a szeretet, melyet a világ mint fogalmat gyakran használ, csupán tartalmát nem valósítja meg. Krisztus igazságában és szabadságában azonban beérlelődik a szeretet, s általa „a jó élet". Ez pedig ebben az önző világban a világ valódi urát ismerteti meg másokkal. Követői által „megszenteltetik az Isten neve".
Ami a kinyilatkoztatás elfogadásával kezdődött, a jellem épü­lésében folytatódik, ölt testet. Az Istenben hívő embernek Istenhez kell hasonlatossá válnia. Hogy Krisztus az ítéletben önmaga elé állít­va követőit, mint valami „pecsétgyűrűn" vagy „drágakőn" meglássa bennük saját arcvonásait (Aggeus 2:23, Zak. 2:8, II. Móz. 28:17-22).


Tolsztoj Háború és békéje hosszú és fáradságos olvasmány Aki azon­ban egy mondatot megegyez belőle, már sokat kapott a regénytől. Ez az egyetlen mondat pedig Platon Karatajevtől, az egyszerű orosz parasztembertől származik. Imádságában ezt kéri Istentől: „Kavics vagyok, kalács legyek, add meg Uram, ámen."
Aki szívére veszi a Miatyánk legelső kérését, ezért küzd minden­nap, - Istennek és Igéjének elfogadását, a hitnek hathatós mun­kálkodását kérve életében és lelki fejlődésében.


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép



Utolsó kép




Archívum

Naptár
<< Augusztus / 2017 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 50342
Hónap: 144
Nap: 3