Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szabadulás a börtönből

2009.05.16

 Ezek a kegyetlenkedések a húsvéti ünnepek alatt történtek. Mialatt a zsidók az egyiptomi szabadulást ünnepelték és nagy odaadást és buzgóságot mutattak Isten törvénye iránt, ugyanakkor ennek a törvénynek minden szabályát áthágták, amennyiben Krisztus követőit üldözték és megölték.
  Jakab halála nagy szomorúságot és megdöbbenést keltett a hívők körében; amikor pedig Pétert is elfogták, az egész gyülekezet böjtölt és imádkozott érette.
  Heródes ama cselekedete, hogy Jakabot megölette, nagy tetszést aratott a zsidók között. Bár többeket bántott a kivégzés titkos módja, mert véleményük szerint - a nyilvános kivégzés a hívőket és mindazokat, kik rokonszenveztek velük, jobban megfélemlítette volna. Tehát, hogy egy nyilvános, mindenki által látható kivégzéssel még jobban megnyerje őket, Pétert a börtönben őriztette. Kétségek merültek azonban fel, hogy a jelenleg Jeruzsálemben időző sokaság előtt végezzék-e ki az öreg, tiszteletreméltó  apostolt, mivel féltek, hogy a tömegben, mialatt elővezetik, részvét ébred iránta.
  A papok és vének még attól is féltek, hogy Péter esetleg újból hatalmas beszédet intéz a néphez, melyet már oly gyakran arra késztetett, hogy Jézus életével és jellemével foglalkozzék. Olyan beszédet, amelyet minden ellenérvükkel sem voltak képesek megcáfolni. Az a buzgalom, amellyel Péter védelmezte Jézus ügyét, már sokakat késztetett arra, hogy az evangéliumot elfogadják. A főemberek féltek, hogyha Péternek ismét alkalma lenne hitét megvallani a Jeruzsálemben ünnepet ülő nagy tömeg előtt, akkor a királytól szabadon bocsátását követelné. Amíg különböző ürügyekkel a halálos ítélet végrehajtását húsvét utánra halasztották, a gyülekezeti tagoknak idejük volt alapos önvizsgálatra és komoly imaéletre. Szüntelenül könyörögtek Péterért, mivel érezték, hogy a mű nem nélkülözheti munkálkodását. Felismerték, hogy olyan időponthoz érkeztek el, amikor Isten segítsége nélkül Krisztus gyülekezete elpusztulna.
  Időközben minden nép közül sok ájtatoskodó kereste fel az Isten imádására szentelt épületet. Gyönyörű látványosság volt; pazar pompája felemelő hatást váltott ki. Azonban Jehovának nem volt többé lakhelye ebben a gyönyörű palotában. Izráel népe elszakadt Istenétől. Röviddel földi tanítói működésének befejezése előtt Krisztus ily szavakra fakadt a templom épületének szemlélése közben: "Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok." (Máté 23, 38.) Eddig Atyja házának nevezte a templomot; mikor azonban Isten Fia utoljára lépett ki kapuin, Isten színe örökre elhagyta az egykor tiszteletére emelt épületet.
  Végül megállapították Péter kivégzésének napját, de a hívők imái még mindig ostromolták az eget. Mialatt teljes szívvel-lélekkel kértek segítséget buzgóságos könyörgésben, Isten angyalai őrizték a fogoly apostolt.
  Heródes visszaemlékezett az apostolnak egy korábbi fogságából való eltűnésére; ez alkalommal tehát kétszeres őrizetet és óvatosságot rendelt el. Hogy teljesen lehetetlenné tegye a szökést, tizenhat katona felügyelete alá helyezte, akiknek különböző őrségekbe osztva, a foglyot éjjel-nappal őrizniük kellett. Két katona közé láncolva - kiknek csuklójához egy-egy lánc kötötte oda - feküdt cellájában Péter és meg sem mozdulhatott anélkül, hogy a katonák észre ne vették volna. Miután a börtönajtókat biztonsági zárral látták el és erős őrség állott előtte, a szabadítás vagy menekülés lehetősége teljesen kizárt volt. Azonban: Ahol legnagyobb a veszély, ott legközelebb a segély.   
  Péter egy sziklába vájt cellába volt bebörtönözve, melynek ajtóit erősen bezárták és eltorlaszolták. Az őrálló katonák felelősek voltak őrizetéért. De a biztos zárak, a torlaszok és a római őrség, melyek kizártak minden emberi lehetőséget, csak annál inkább magasztalják Isten győzelmét Péter kiszabadításánál. Heródes a Mindenható ellen emelte fel kezét és ezért teljesen meg kellett szégyenülnie. Isten saját hatalmas kezével akarta megmenteni ezt az értékes életet, melynek elpusztítását a zsidók tervbe vették.
  Elérkezett tehát a kivégzést megelőző nap sötét éjjele... Hatalmas angyal indult útnak a mennyből, Péter megmentésére. Az erős ajtók - melyek Isten szentjét zárva tartották - feltárultak, emberi kezek segítsége nélkül is. A Mindenható angyala keresztülhalad és az ajtók zajtalanul záródnak be utána. Belép a cellába: Péter ott fekszik és békésen alussza az Istenbe vetett hit nyugodt álmát.
  Az angyalt körülvevő fényár megvilágítja a cellát, de nem ébreszti fel az apostolt. Csak amikor az angyal érintését érzi és e hangot hallja: "Kelj fel hamar!" - tér magához annyira, hogy látja a cellát mennyei fényben ragyogni és a dicsőséges angyalt maga előtt. Gépiesen engedelmeskedik és amikor a felkelésnél kezeit használja, alig ébred tudatára, hogy béklyói lehulltak csuklóiról.
  Ismét felhangzik a mennyei küldött parancsa: "Övezd fel magadat és kösd fel saruidat!" Péter ismét önkéntelenül engedelmeskedik, csodálkozva bámul látogatójára és azt hiszi, hogy álmodik, vagy látomást lát. Az angyal újból ráparancsol: "Vedd rád felsőruhádat és kövess engem!" Az angyal az ajtóhoz megy; a máskor oly bőbeszédű Péter ámulattól elnémulva követi. Keresztülhaladnak az őrségen és elérik az erősen elreteszelt ajtót, mely magától nyílik ki előttük, de utánuk rögtön be is zárul; miközben az őrök úgy belül, mint kívül, mozdulatlanul maradnak helyükön.
  Elérik a második, szintén kívül-belül őrzött ajtót. Ez is úgy nyílik ki, mint az első, anélkül, hogy a sarokvasak nyikorognának, vagy a reteszek bármilyen zajt okoznának. Keresztülhaladnak rajta és ez is éppoly zajtalanul csukódik be ismét. Hasonló módon jutnak át a bejárati kapun és már kint is vannak a nyílt utcán. Egyetlen szót sem váltanak; egyetlen lépés sem hallatszik. Az angyal kápráztató fényártól övezve halad elöl; Péter pedig zavartan és magát még mindig álomban képzelve, követi szabadítóját. Így haladnak végig egy utcán és azután az angyal eltűnik. Megbízatását elvégezte. 
Lassankint eloszlott a mennyei fény és Péter ott áll a mélységes sötétben, amely csak akkor enyhül, amikor szeme már megszokta. Egyedül van a  csendes utcán és az éjjeli hűs levegő simogatja homlokát. Tudja már, hogy kiszabadult. Ismerős a városrész is. Felismerte a helyet, hiszen már sokszor járt arra, de amelyről azt hitte, hogy a következő reggel látja utoljára.
  Megkísérelte, hogy visszaidézze emlékezetébe az előző órák eseményeit. Tudta, hogy miután saruit és felsőruháját levetette, két katona között, hozzájuk láncolva aludt. Azonban most, ahogy végignézett magán, látta, hogy teljesen felöltözve és felövezve áll. A kegyetlen béklyóktól megdagadt csuklói is szabadok. Ráeszmélt arra, hogy szabadsága nem káprázat, nem álom, nem látomás, hanem boldog valóság. Reggel akarták utolsó útjára kísérni; és íme, angyal kiszabadította a börtönből, meg a halálból. "És Péter magához térve, mondá: Most tudom igazán, hogy az Úr elbocsátotta az ő angyalát és megszabadított engem Heródes kezéből és a zsidók népének egész várakozásától."
  Az apostol azonnal ahhoz a házhoz ment, ahol hittestvérei összegyűltek és ebben a pillanatban is buzgóságosan könyörögtek érte. "És mikor Péter zörgetett a tornác ajtaján egy Rhodé nevű szolgálóleány méne oda, hogy hallgatózzék; és megismervén a Péter szavát, örömében nem nyitotta meg a kaput, hanem befutván hírül adó, hogy Péter áll a kapu előtt. Azok pedig mondának neki: Elment az eszed. Ő azonban erősíté, hogy úgy van. Azok pedig mondának: Az ő angyala az. Péter pedig szüntelen zörget vala; mikor azért felnyitották, megláták őt és elálmélkodónak. Miután pedig kezével hallgatást intett nékik, elbeszélé nékik, mimódon hozta ki őt az Úr a tömlöcből."
  És Péter "kimenvén, elméne más helyre". A hívők szíve pedig dicsérettel és örömmel telt meg, mert Isten meghallgatta imáikat és Pétert kiszabadította Heródes kezéből.
  Reggelre nagy embertömeg gyűlt össze, hogy szemtanúja legyen az apostol kivégzésének. Heródes elküldött a börtönbe Péterért, akit fegyveres őrök serege és kísérete közepette kellett volna előhozni. Ezt nemcsak azért rendelte el így, hogy megakadályozza az esetleges szökést, hanem főként azért is, hogy mindazokat, akik rokonszenveznek vele, megfélemlítse, és királyi hatalmát kimutassa.
  Amikor a börtönőrök látták, hogy Péter kiszabadult, megrémültek. Szigorú parancsot kaptak, hogy életükkel tartoznak a rájuk bízott fogoly életéért; tehát különösen éberek voltak. Midőn a hivatalnokok megjelentek, hogy Pétert átvegyék, a katonák még a börtön ajtói előtt állottak és a zárak és reteszek helyükön voltak. A láncok is ott voltak még a két katona csuklóján - de a fogoly eltűnt.
  
  Amikor Heródes értesült Péter szökéséről, dühroham fogta el. Hűtlenséggel vádolta meg a katonákat és kivégzésüket rendelte el. Noha nagyon jól tudta, hogy nem emberi hatalom szabadította ki Pétert, azonban nem akarta beismerni, hogy isteni erő akadályozta meg tervének kivitelét és dacosan fellázadt Isten ellen.
  Nemsokára Péter kiszabadulása után, Heródes lement Czézáreába. Ott nagy ünnepélyt rendezett, hogy a nép csodálatát felkeltse és tetszését megnyerje. Jelen volt ezen az ünnepélyen az egész környékbeli mulatni vágyó lakosság. Nagy ünnepi lakomát rendeztek és fogyott a sok bor. Heródes nagy pompával és hosszas szertartások között jelent meg a vendégek előtt és fényes szónoklatot tartott. Arany- és ezüsttől ragyogó öltözékében, melynek redőzete a nap sugarait csillogva tükrözte vissza, valóban pompás látványt nyújtott. Egyéniségének méltósága és választékos beszéde nagy hatást gyakorolt az ünneplőkre, kik mámorosan és a borivástól már kábult fejjel, elkáprázva Heródes pompájától, elragadtatva fellépésétől és szónoki tehetségétől, vad lelkesedésükben elhalmozták hízelgéseikkel. Hangoskodva kijelentették végül, hogy ha eddig fejedelemként tisztelték, mától fogva Istenként fogják dicsőíteni.
  Hangok hangzottak fel ekkor egy nyomorult bűnös dicsőítésére; ezek a hangok néhány évvel ezelőtt így kiáltoztak: Vidd el ezt! Feszítsd meg! Feszítsd meg! A zsidók nem fogadták el Krisztust, kinek az út porában beszennyeződött egyszerű ruhája alatt, érettük is isteni szeretettel telt szív dobogott. Szemük nem ismerte fel a szerény külső mögött az Élet és Dicsőség Urát, noha Krisztus hatalma tárult fel előttük műveiben, melyeket közönséges halandó nem végezhetett. Ehelyett azonban készek voltak inkább e gőgös királyt Istenként tisztelni, kinek ezüstből és aranyból készült pompás ruhái kegyetlen szívét takarták.
  Heródes tudta, hogy a nép dicséretét és hódolatát nem érdemelte ki; mégis elfogadta a bálványozást, mintha megilletné. Szívét legeltette diadalán; arcán a kielégült büszkeség pírja lángolt, amikor felharsant a kiáltás: "Isten szava ez és nem emberé."
  Egyszerre azonban borzalmas változás ment végbe; arca halotthalvány lett és eltorzult a fájdalomtól. Verejtékezett. Egy pillanatig a fájdalomtól és rémülettől szinte megkövülten állott, majd elszíntelenedett arccal fordult megdöbbent barátaihoz. Kétségbeeséstől tompa, rekedt hangon kiáltott fel: Akit ti Istenné emeltetek, a halál fia lett!
  
  A legborzasztóbb kínok között vergődve vitték el a dőzsölés, öntetszelgés színhelyéről. Még néhány pillanattal előbb hivalkodva fogadta a nagy tömeg imádatát; azonban fel kellett ismernie, hogy annak az Uralkodónak kezébe esett, aki hatalmasabb mindennél. Felébredt lelkiismerete vádolta. Eszébe jutott, hogy Jézus követőit mily kegyetlenül üldöztette; Jakabot kivégeztette. Visszagondolt szándékára, hogy Péter apostolt lefejezteti, valamint esztelen bosszújára, mellyel csalódása fölötti haragjában a börtön őreit kivégeztette. Érezte, hogy Isten keze nehezedik rá. Sem testi szenvedései, sem lelki gyötrelmei nem enyhültek, de nem is várta.
  Heródes ismerte Isten törvényét: "Ne legyenek néked idegen isteneid". (2. Móz. 20, 3.) Tudta, hogy mert elfogadta a nép imádatát, betetőzte bűneinek mértékét és Jehova igazságos haragját hívta ki.
  Péter kiszabadítására a mennyből leszállt angyal Heródesen is elvégezte a harag és az ítélet munkáját. Az angyal meglegyintette Pétert, hogy álmából felébressze; de egészen más ütést mért az istentelen királyra. Megalázta büszkeségét és végrehajtotta a Mindenható büntetését. Isten megtorló ítélete következtében Heródes testi és lelki gyötrelmek között halt meg.
  Ez az isteni igazságszolgáltatás megdöbbentette a népet. Az a hír, hogy Krisztus apostola csodálatos módon szabadult ki a börtönből és halálból, viszont az üldözőt utolérte Isten méltó büntetése, elterjedt az ország minden részébe és sokakat arra késztetett, hogy higgyenek Jézus Krisztusban.
  Fülöp tapasztalata, akit a mennyből jött angyal utasított arra a helyre, ahol az igazság után vágyódó lelket megtalálja; Kornélius élménye, akit az angyal keresett fel Isten üzenetével; Péter esete, akit bebörtönöztek és halálra ítéltek, de angyal megszabadította, mind-mind igazolják, hogy milyen szoros az összeköttetés a menny és a föld között.
  Angyalok ilyen látogatásairól szóló feljegyzések nyújtsanak erőt és bátorságot Isten munkásainak. Miként az apostolok idejében, úgy napjainkban is angyalok vonulnak végig a földön, bejárnak minden hegyet-völgyet, hogy vigasztalják a csüggedőket, védelmezzék a megtérőket és emberi lelkeket nyerjenek meg Krisztusnak. Igaz, hogy személy szerint nem láthatjuk őket, mindazáltal mellettünk vannak, hogy vezessenek, tanítsanak és védelmezzenek.
  A mennyet a földdel titokzatos, láthatatlan létra köti össze; ennek alsó vége a földben gyökerezik, legfelsőbb foka azonban az Örökkévaló trónját érinti. Ezen a fényesen ragyogó létrán állandóan fel-alá járnak az angyalok és fölviszik az Atyához a szegények és nyomorgók sóhaját és hoznak le áldást,
  
  reményt és bátorítást az embereknek. A világosság ezen angyalai mennyei légkörrel veszik körül a lelkeket és fennkölt magaslatokra juttatják őket. Testi szemeinkkel nem láthatjuk lényüket. Mennyei dolgok csak lelki szemekkel ismerhetők fel. Mennyei hangok harmóniáit csak lelki fülünk foghatja fel.
  "Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket." (Zsolt. 34, 8.) Isten megbízza angyalait, hogy védelmezzék választottait a veszedelemtől, "a dögvésztől, amely a homályban jár" és "a döghaláltól, amely délben pusztít". (Zsolt. 91, 6.) Számtalanszor beszéltek angyalok emberekkel, miként barát beszél barátjával, és biztonságba helyeztek sokakat. Angyalok bátorító szava gyakran felemelte a hűségeseket a csüggedésből és irányította gondolataikat a magasabb rendű dolgokra. Így vált lehetővé, hogy a hívők hitben láthatták a győzelmi koronát, a pálmaágakat, a fehér ruhákat és a győzők jutalmát: Istennek ajándékát.
  Angyalok feladata: közeledni a szenvedőkhöz, megpróbáltakhoz és megkísértettekhez. Fáradhatatlanul munkálkodnak minden lélekért, kiért Krisztus meghalt. Amikor egy bűnös Krisztushoz tér, átadja magát Neki, angyalok viszik az örömhírt fel a mennybe. Ez a mennyei seregek nagy öröme. "Nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtért bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre." (Luk. 15, 7.) Minden eredményes fáradozásunkról - mely a sötétséget oszlatja és Krisztus ismeretét terjeszti - értesül a menny. Ha tehát ilyen cselekedetet jelentenek az Atyának, öröm tölti be az egész mennyet.
  A mennyei fejedelmek és hatalmasságok figyelemmel kísérik Isten szolgáinak minden küzdelmét, melyet látszólag csüggesztő körülmények között vívnak meg. De valahányszor Megváltójuk zászlaja köré sereglenek a keresztények és felvonulnak megvívni a hit nemes harcát, mindig újabb eredményeket érnek el és újabb dicsőséget aratnak. A mennynek minden angyala készséggel áll szolgálatára Isten alázatos, hívő gyermekeinek. Ahányszor az Úr munkásai dicséneket énekelnek idelent, az angyalok kara is átveszi odafent, hogy dicsőíttessék az Atya és a Fiú.
  Az angyalok szolgálatát és küldetésük jelentőségét jobban meg kell értenünk, mint eddig. Gondoljunk arra, hogy Isten minden őszinte gyermeke mennyei lények segítségét élvezi. A világosság és erő láthatatlan seregei szolgálatkészen veszik körül a föld szelíden és alázatosait, akik hisznek ígéreteiben és azokra igényt is tartanak. Kérubok és szeráfok, valamint erős angyalfejedelmek állnak Isten jobbján. "Avagy nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra azokért, akik örökölni fogják az idvességet?" (Zsid. 1, 14.)
  
  Miután az üldözés következtében a tanítványok elmenekültek Jeruzsálemből, az evangélium nagyon gyorsan terjedt szét a Palesztina határain túl fekvő vidékeken. Sok kis hívő csoport alakult a fontos központokban. A tanítványok közül egyesek "eljutónak Főnicziáig, Cziprusig és Antiókhiáig, prédikálván az igét." Rendszerint csak a héberekkel és görög zsidókkal foglalkoztak, akik akkor a világ majdnem minden városában egész településeket alkottak.
  Azon városok közé, amelyek - az Írás szerint - szívesen fogadták az evangéliumot, tartozott Antiókhia is, Szíria akkori fővárosa. Kiterjedt kereskedelme folytán e sűrűn lakott központot igen sok, különböző nemzetiségű ember kereste fel. Ezenkívül Antiókhiát egészséges fekvése, gyönyörű vidéke, gazdagsága, műveltsége és előkelő életmódja miatt is igen szerették a gondtalan kényelmet és szórakozást keresők. Az apostoli korszakban Antiókhia a tobzódás és bűn városa volt.
  Ciprusból és Cirénéből való néhány tanítvány nyilvánosan prédikált Antiókhiában és "hirdették az Úr Jézus evangéliumát". "Az Úrnak keze vala velők" - és komoly fáradozásuk jó gyümölcsöt eredményezett: "Nagy sokaság tére meg az Úrhoz, hívővé lévén". "Elhatott pedig a hit ő felőlük a jeruzsálemi gyülekezet fülébe; és kiküldék Barnabást, hogy menjen el egész Antiókhiáig". Midőn új munkaterületére érkezett és látta, mi minden történt már itt Isten kegyelméből, "örvendeze; és inté mindnyájukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban."
  Barnabás antiókhiai tevékenységét gazdag eredmény koronázta és a hívők száma igen megnövekedett. A mű kifejlődött. Barnabás megfelelő segítség szükségét érezte, hogy kellően kihasználhassa az isteni gondviselés által nyújtott alkalmakat. Ezért elment Tárzusba, hogy felkeresse Pált, aki Jeruzsálemből 
  történt távozása óta "Szíriában és Ciliciában" munkálkodott és hirdette "azt a hitet, amelyet egykor pusztított". (Gal. 1, 21. 23.) Barnabásnak sikerült találkoznia Pállal és rábeszélte őt, hogy térjen vissza vele és legyen munkatársa az igehirdetésben.
  Itt, a népes Antiókhiában, Pál kitűnő munkaterületet talált. Tanultsága, bölcsessége és nagy buzgalma hatalmas befolyást gyakorolt e kultúrhely lakóira és látogatóira; valóban olyan segítségnek bizonyult, mint amelyre Barnabásnak szüksége volt. A két tanítvány egy teljes esztendőn át munkálkodott együtt egyetértésben, hűségesen az Úr szolgálatában. Sok lélek ismerte meg általuk a názáreti Jézust, a világ Megváltóját.
  Antiókhiában nevezték a tanítványokat először keresztényeknek (= krisztusiaknak). Azért kapták ezt a nevet, mert prédikációiknak, tanításuknak és társalgásuknak központja és lényege Krisztus volt. Mindig és újból elbeszélték azokat az eseményeket, amelyek földi tanítói működése alatt történtek, amikor a tanítványok még személyes jelenlétének örvendezhettek. Sohasem unták meg, hogy tanairól és csodatevő gyógyításairól beszéljenek. Remegő ajakkal, könnyes szemekkel szóltak a Getsemáne-kertben vívott lelki gyötrelmeiről, elárultatásáról, kihallgatásáról és keresztre feszítéséről; valamint türelméről, és alázatosságáról, amellyel ellenségei által okozott gyalázatot és kínszenvedést elviselte; isteni irgalmasságáról, amellyel üldözőiért imádkozott. Viszont boldog örömmel beszéltek feltámadásáról és mennybemeneteléről, valamint mennyei közbenjárói tisztségéről, mint a bukott emberiség egyetlen Szószólójáról. A pogányok jogosan nevezték őket keresztyéneknek, hiszen Krisztust prédikálták és Általa küldték fel imáikat Istenhez.
  Isten volt az, aki nekik a keresztény nevet adta. Királyi név! Megadja mindazoknak, akik Krisztussal egyesülnek. Erről a névről írta később Jakab: "Avagy nem a gazdagok hatalmaskodnak-é rajtatok, és nem ők hurcolnak-é titeket a törvény elé? Nem ők káromolják-é azt a szép nevet, amelyről neveztettek?" (Jakab 2, 6. 7.) És Péter kijelentette: "Ha pedig mint keresztény szenved, ne szégyellje, sőt dicsőítse azért az Istent." "Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket, mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke." (1. Pét. 4, 16. 14.)
  Az antiókhiai hívők felismerték, hogy Isten végzi bennük "mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből." (Fil. 2, 13.) Miután olyan nép között éltek, mely vajmi keveset törődött az örökkévaló dolgokkal, igyekeztek az őszinték figyelmét felhívni és határozott bizonyságot tenni Róla, akit szerettek és akit szolgáltak. Szolgálatukban alázatosak voltak, mert megtanultak    
  bízni a Szentlélek erejében, amely hatásossá teszi az Élet Igéit. És így naponta bizonyságot tettek Krisztusba vetett hitükről, az élet legkülönbözőbb megnyilvánulásai közepette.
  Krisztus antiókhiai követőinek példaadása szolgáljon bátorításul valamennyi hívőnek ma is, a világ nagyvárosaiban. Isten rendelte úgy, hogy kiválasztott, megszentelt és tehetséges munkások menjenek el a fontos, népes városokba, hogy ott nyilvános munkát végezzenek; ugyancsak Isten szándéka az is, hogy a gyülekezeti tagok, kik ezekben a városokban laknak, Istentől nyert adományaikat szintén használják fel lelkek megnyerésére. Gazdag áldások várnak rájuk, ha feltétlenül engedelmeskednek a felhívásnak. Mialatt azon fáradoznak, hogy Krisztusnak lelkeket nyerjenek meg, tapasztalni fogják, hogy sokan, kiket másként nem lehetett volna megközelíteni, nem zárkóznak el ügyes, személyes fáradozásaik elől.
  Isten országának ügye itt e földön most is a bibliai igazságok élő képviselőit igényli. A felavatott prédikátorok egyedül nem bírják elvégezni feladatukat: a nagyvárosok tömegeinek figyelmeztetését. Isten nemcsak a hithirdetőket hívja el, hanem az orvosokat, a betegápolókat, a könyvevangélistákat, a bibliamunkásokat és a megszentelt életű gyülekezeti tagokat is. Mindenkit elhív, aki ismeri Isten Igéjét és kegyelmének hatalmát, hogy figyelmüket a még sötétségben élő városok lelki ínségére irányítsa. Az idő rohan és még sok a tennivaló. Minden erőt be kell vonni a munkába, hogy a jelenleg kínálkozó alkalmak bölcsen kihasználhatók legyenek.
  Pált, együttműködése Barnabással Antiókhiában, megerősítette abban a meggyőződésében, hogy Isten különleges munkára hívta el a pogány világ érdekében. Az Úr megmondotta neki megtérésekor, hogy szolgájává lesz a pogányok között, "hogy megnyissad szemeiket, hogy setétségből világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az én bennem való hit által." (Apcs. 26, 18.) Az angyal pedig, aki megjelent Anániásnak, ezeket mondotta Pálról: "Ő nekem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izráel fiai előtt". (Apcs. 9, 15.) Végül Pálnak is, amikor a jeruzsálemi templomban imádkozott, angyal jelent meg, ezzel a paranccsal: "Eredj el, mert én téged messze küldelek a pogányok közé." (Apcs. 22, 21.)
  Így bízta meg az Úr Pált, hogy a pogány világ nagy misszióterületére menjen. Erre a nagy horderejű, széles körű nehéz munkára úgy készítette elő, hogy szorosan összekapcsolódott vele. Elragadtatásban megnyitott szemei  előtt elvonultatta a menny gyönyörű és dicső képeit. Isten Pált bízta meg azzal a feladattal, hogy "azt a titkot..., mely örök időktől fogva el volt hallgatva" (Róma 16, 25.) kinyilatkoztassa. "Az Ő akaratának titkát" (Ef. 1, 9.), "amely egyéb időkben meg nem ismertettetett az emberek fiaival úgy, ahogy most kijelentetett az Ő szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által, hogy tudniillik a pogányok örökös társak és ugyanazon test tagjai és részesei az ő ígéretének a Krisztus Jézusban az evangélium által." Pál apostol Isten szolgájának nevezte magát, és önnönmagáról szólva, így folytatta: "Nékem, minden szentek között a legeslegkisebbnek adatott ez a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem a Krisztus végére mehetetlen gazdagságát. És, hogy megvilágosítsam mindeneknek, hogy miképpen rendelkezett Isten ama titok felől, mely elrejtetett vala örök időktől fogva az Istenben, aki mindeneket teremtett a Jézus Krisztus által; azért, hogy megismertettessék most a mennybéli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle bölcsessége, amaz örök eleve elvégzés szerint, amelyet megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban" (Ef. 3, 5-11.).
  Isten gazdagon megáldotta Pál és Barnabás munkáját azon év alatt, amelyet az antiókhiai hívők között töltöttek. Azonban mindeddig egyikük sem volt formailag felszentelve a prédikátori tisztségre. Most tehát keresztényi tapasztalataik annyira megértek, hogy Isten rájuk bízhatta azt a súlyos missziómunkát, amelynél szükségük volt mindazon kiváltságokra, amelyekben a gyülekezet őket részesíthette. "Valának pedig Antiókhiában az ottlevő gyülekezetben némely próféták és tanítók: Barnabás és Simeon, ki hivattatik vala Nigernek, és a Czirénei Lucius és Manaen... és Saulus. Mikor azért azok szolgálának az Úrnak és böjtölének, monda a Szent Lélek: Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam." Mielőtt tehát ezt a két apostolt a pogánymisszióra kiküldték, böjttel, imával és kézrátétellel ünnepélyesen Istennek szentelték őket. Ezzel a gyülekezet egyszersmind felhatalmazta őket, hogy az igazságot hirdessék, hogy kereszteljenek és gyülekezeteket alapítsanak, melyek korlátlan egyházi teljhatalmat élveztek.
  A keresztény gyülekezet ekkor új, fontos időszakába lépett. Megkezdődött az evangélium diadalútja a pogányok között; a gyülekezet pedig megerősödött a dúsan bearatott lelkekkel. Várható volt azonban, hogy az erre a munkára kijelölt apostolok bizalmatlansággal, előítélettel és irigységgel találkoznak majd és tanításuk, mely "lerontotta a közbevetett választófalat" (Ef. 2, 14.) - amely oly hosszú időn át szétválasztotta a zsidókat és görögöket - az eretnekség vádját lobbantja fel. Emiatt egyben az evangéliumi prédikátori tisztségre nyert felhatalma- zásukat sok törvénytisztelő, jámbor zsidó kétségbe is vonhatja. Isten azonban előre látta a nehézségeket, amelyek szolgái útját akadályozhatják, és hogy munkájuk zavartalanul alakulhasson, kinyilatkoztatás útján utasította a gyülekezetet arra, hogy nyilvánosan avassa fel őket a prédikátori tisztségre. Így tehát felszentelésük nyilvános elismerése volt az Isten rendelésének, hogy vigyék el a pogányoknak az üdvözítő evangéliumot.
  Pál, valamint Barnabás is, Istentől kapta megbízatását; a kézrátétel tehát nem jelentette a kegyelem vagy képesség újabb adományát, hanem csak a tisztség formai elismerését, felhatalmazást erre a hivatásra. A gyülekezet így nyomta rá pecsétjét Isten művére.
  A zsidók számára az ilyen eljárás nagy jelentőséggel bírt. Ha a zsidó apa gyermekeit megáldotta, ünnepélyesen fejükre helyezte kezeit. Ha egy állatot odaszántak áldozatul, akkor az áldozatot bemutató papnak szintén rá kellett tenni kezeit az áldozat fejére. Amikor tehát az antiókhiai hívő gyülekezet szolgái rátették kezüket Pál és Barnabás fejére, ezen cselekedetükkel Istent arra kérték, hogy a kiválasztott apostolokra, különleges munkájukra szóló felavatásukra, áldását adja.
  Később a kézrátétellel való felszentelés szertartásával igen visszaéltek. Indokolatlan fontosságot tulajdonítottak ennek a cselekménynek, mintha azokra, akik ilyen felszentelésben részesültek, azonnal valamilyen erő áradna, mely őket bizonyos lelki hivatásra képesítené. Azonban a Szentírás semmit sem jegyzett fel arról, mintha a két apostolra, felavatásuk alkalmával, pusztán kézrátevés által, valamilyen erő szállott volna. Csak felszentelésükről értesülünk és annak jelentőségéről, jövő munkájukat illetőleg.
  A két tanítvány felavatásának körülményei - az evangélium szolgálatának meghatározott ágára - világosan bizonyítják, hogy az Úr a Szentlélek által különválasztott, elhívott eszközei útján munkálkodik megszervezett gyülekezetében. Amikor az Üdvözítő néhány évvel előbb kinyilatkoztatta Pálnak Isten szándékát, személyét illetőleg, Pál azonnal összeköttetésbe került a Damaszkuszban újonnan alakult gyülekezet tagjaival. A damaszkuszi gyülekezet így e megtért farizeus személyes tapasztalatairól rögtön tudomást szerzett. Most pedig, hogy az egykor adott isteni megbízást átfogóbban végrehajtsák, megbízta a Szent Lélek a gyülekezetet, hogy Pált és munkatársát felavassák, miáltal újabb bizonyságát adta, hogy Pál az Úr kiválasztott eszköze az evangélium terjesztésére a pogányok között. Miközben az antiókhiai gyülekezet vezetői "szolgálának az Úrnak és böjtölének, monda a Szent  Lélek: Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam."
  Isten e földön egyházát tette a világosság közvetítőjévé, és általa akarja közölni szándékát és akaratát. Nem ad egyetlen szolgájának sem olyan tapasztalatot, mely független volna a gyülekezet tapasztalatától, vagy éppen ellentétben állna azzal. Nem is közli a gyülekezetre vonatkozó akaratát csupán egyetlen emberrel, miközben azt - Krisztus testét - sötétségben hagyja. Gondviselésében szolgáit szoros összeköttetésbe hozza gyülekezetével; azért, hogy kevésbé bízzanak önmagukban, de annál nagyobb bizalommal viseltessenek azokkal szemben, akiket művének fejlesztésére használ fel.
  A gyülekezetben kezdettől fogva mindig akadtak emberek, akik állandóan személyes függetlenségre törekedtek. Az ilyenek nem látják be, hogy a szellem ilyen függetlenítése az embert könnyen arra vezeti, hogy túlságosan bízzék önmagában és saját ítéletét többre értékelje hittestvérei tanácsánál és ítéleténél; különösen azokénál, kiket Isten népének vezetésére tisztségekkel ruházott fel. Isten tekintélyt és hatalmat adott gyülekezetének, amelyet lebecsülni vagy megvetni senkinek sincsen joga; aki így cselekszik: Isten szavát veti meg.
  Aki hajlamos arra, hogy saját ítéletét tekintse mérvadónak, nagy veszélyben forog. Sátán jól megfontolt terve ez, hogy elválassza mindazoktól, akik a világosság közvetítői, és akik által Isten működik, hogy művét a földön felépítse és kiterjessze. Lekicsinyelni és megvetni azokat, akiket Isten bízott meg az igazság terjesztésében a felelősség viselésével, annyit jelent, mint megvetni azokat, akiket Isten, népének támogatására, bátorítására és erősítésére rendelt. Ha az Isten művében dolgozó munkás abban a hitben él, hogy ő - senki mástól - csak közvetlenül Istentől kaphat világosságot, ezzel kaput nyit az ellenségnek, aki könnyűszerrel elcsábítja és legyőzi. Az Úr úgy rendezte bölcsen, hogy a hívőket szoros kapcsolat fűzze össze; keresztényt kereszténnyel, gyülekezetet gyülekezettel. Így lehetséges csak, hogy az ember Istennel együtt dolgozhasson. Így rendelnek alá minden eszközt a Szentléleknek és valamennyi hívő rendszeres, jól irányzott törekvésben egyesülve közölheti a világgal Isten kegyelmének örömhírét.
  Miközben az evangélium fénye világított Antiókhiában, a Jeruzsálemben maradt apostolok szintén párhuzamosan fejlesztették tovább megkezdett művüket. Az ünnepekre évente minden tartományból sok zsidó jött fel Jeruzsálembe, hogy ott a templomban imádkozzék. E zarándokok között sokan voltak, kik őszinte életszentségre törekedtek és komolyan kutatták a 
próféciákat. Vágyva várták a megígért Messiás eljövetelét, Izráel reménységét. Ha Jeruzsálem megtelt ilyen idegenekkel, akkor az apostolok tántoríthatatlan bátorsággal prédikálták Krisztust, noha tudták, hogy életük ezáltal állandó veszélyben forog. Azután Isten Lelke nyomta rá pecsétjét munkájukra: sokan megtértek és hívővé lettek. Ezek, amikor visszatértek hazájukba, a világ különböző részén elhintették az igazság magvát, minden nép és társadalmi osztály körében.
  Azon apostolok közül, kik e munkára szentelték életüket, különösen kitűnt Péter, Jakab és János. Szilárd volt abbeli meggyőződésük, hogy őket bízta meg Isten, hogy otthon, a hazájukban saját népüknek Krisztust hirdessék. Igyekeztek hűen és bölcsen bizonyságot tenni azokról a dolgokról, amelyeket láttak és hallottak és a "biztos prófétai beszéd"-re (2. Pét. 1, 19) hivatkoztak azon erőfeszítésükben, hogy meggyőzzék "Izráelnek egész házát...", hogy azt a Jézust, akit a zsidók megfeszítettek, "Úrrá és Krisztussá tette Őt az Isten." (Apcs. 2, 36.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.