Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Üldözőből: tanítvány

2009.05.16
A zsidó vezetők közül, akiket az evangélium hirdetésének sikere különösen felrázott, kitűnt a tárzusi Saulus. Születésénél fogva római polgár, származása szerint pedig zsidó volt. Képzettségét Jeruzsálemben, a leghíresebb rabbiktól szerezte. "Izráel emzetségéből, Benjámin törzséből való" ... "zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus. Buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen..." volt. (Fil. 3, 5. 6.) A rabbik nagy jövőjű ifjúnak tartották és szép reményeket fűztek hozzá, mint a régi hit tehetséges és buzgó harcosához. A magas tanács tagjául való kinevezése még jobban emelte tekintélyét és befolyását.
  Saulus tevékenyen részt vett István kihallgatásában. Nagy szerepe volt az élethozatalban is. Isten jelenlétének feltűnő bizonyossága, a vértanú halála alkalmával, azonban megingatta hitét, Jézus követői üldözésének jogosságában, amire pedig oly nagy buzgalommal vetette rá magát. Lelkében nagy nyugtalanság támadt. Kínzó zavarában azokhoz fordult, kiknek bölcsességében és ítélőképességében olyannyira megbízott. A papok és főemberek okfejtései és bizonyítékai végül meggyőzték, hogy István káromló volt; az a Krisztus pedig, akit a vértanúként meghalt tanítvány prédikált: közönséges csaló. Kimutatták még, hogy csak azoknak van igazuk, akik az ő álláspontjukat képviselik.  Csak hosszú harc, kísértés és rábeszélés után jutott el végül erre az eredményre Saul, akinek képzettsége, előítélete, továbbá tanítói iránti tisztelete és a népszerűségre való törekvése végül is felülkerekedett és győzött. Ez arra késztette, hogy fellázadjon a lelkiismeret szava és Isten kegyelme ellen. Azon döntése, hogy a papoknak és írástudóknak van igazuk, elkeseredett ellenállást váltott ki belőle, a Jézus tanítványai által hirdetett tanokkal szemben. Tőle eredt, hogy szent férfiakat és asszonyokat bírák elé hurcoltak,  börtönbe vetettek, sőt néhányat halálra is ítéltek csupán azért, mert Jézusban hittek. Eljárása szomorúságot és gyászt hozott az újonnan megszervezett gyülekezetre és sokakat arra késztetett, hogy menekülés útján keressenek szabadulást.
Akiket az üldözés száműzött Jeruzsálemből, azok "széjjeljártak, hirdetve az igét." (Apcs. 8, 4.) A városok között, amelyekbe eljutottak, volt Damaszkusz is, ahol nagyon sokan követték az új hitet.
A papok és főemberek azt remélték, hogy körültekintő fáradozással és szigorú üldözéssel elnyomhatják az eretnekséget. Újabban pedig az is szükségesnek látszott, hogy az új tan ellen Jeruzsálemben alkalmazott rendszabályokat egyéb helyeken is életbe léptessék. Ahhoz a rendkívüli munkához, melyet Damaszkuszban kellett végrehajtani, Saulus ajánlotta fel szolgálatait. "Fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úrnak tanítványai ellen, elmenvén a főpaphoz, kérve tőle leveleket Damaszkuszba a zsinagógához, hogyha talál némelyeket, kik ez útnak követői, akár férfiakat, akár asszonyokat, fogva vigye Jeruzsálembe." Így a tártusi Saulus "a főpapoktól vett felhatalmazással és engedelemmel" (Apcs. 26, 12.) felszerelve, férfiúi erejének teljében, téves buzgalomtól fűtve indult el arra a nevezetes útra, melynek eseményei egész életútját megváltoztatták.
Utazásuk utolsó napján "délben", a fáradt utasok közeledtek Damaszkusz felé. Szemük elé gyönyörű gyümölcsösök és termőföldek tárultak, melyeket a közeli hegyekben fakadó néhány patak hűs vize öntözött. A hosszú és kietlen pusztaságon át vezető utazás végén, a kies vidék szemlélése valóban lélekemelően hatott. Amikor Saul és kísérői boldog csodálattal szemlélték a pompázó rónaságot és a gyönyörű várost, őt és kísérőit - miként azt később elbeszélte - "hirtelen a mennyből a napnak fényességét meghaladó világosság" (Apcs. 26, 13.) vonta körül; fényesebb, mint amit halandó emberi szemek elviselhetnek. Saul elvakultan és zavarodottan bukott le a földre.
  Mialatt a fényár körülvette őket, Saulus "szózatot hallott... zsidó nyelven: Saul, Saul, mit kergetsz engem? ... Ő pedig feleié: Kicsoda vagy Uram? és az Úr mondá: Én vagyok Jézus, akit te kergetsz. Nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod." (Apcs. 26, 13. 14.)
Saul kísérői félelemtől reszketve és a fény szikrázó világosságától elvakulva állottak; hallották ugyan a hangot, de nem láttak senkit. Saulus azonban megértette az elhangzott szavakat. A Szóló - aki személyesen Isten Fia volt - egész világosan nyilatkoztatta ki magát előtte. Ebben a megdicsőült Lényben felismerte a megfeszített Jézust, és e kép örökre bevésődött a  megdöbbent ember lelkébe. A hallott szavak rettentő erővel hatoltak szívébe. Elsötétült lelkét a világosság özöne árasztotta el, s felfedte előtte eddigi életének tudatlanságát és tévedéseit, valamint annak szükségét, hogy a Szentlélek világítsa be életét.
  Saul most belátta, hogy midőn Jézus követőit üldözte, tulajdonképpen Sátán munkáját végezte. Felismerte, hogy az igazság és a kötelesség felőli meggyőződése nagyrészt a papokba és főemberekbe vetett feltétlen bizalmán alapult; hiszen minden feltétel nélkül bízott szavukban, amikor azt állították, hogy a feltámadás története csupán a tanítványok ravasz meséje. Azonban most, hogy Jézus személyesen megnyilatkozott előtte, Saulus meggyőződött a tanítványok állításainak igazságáról.
  A mennyei megvilágosítás ezen órájában Saul szelleme bámulatos gyorsasággal működött. Megértette a Szentírás prófétikus részeit. Látta, hogy a próféták megjövendölték Jézus elvettetését a zsidók által, megfeszítését, feltámadását és mennybemenetelét; és ez bizonyossá tette előtte, hogy valóban Ő a megígért Messiás. Élénken felidéződött emlékezetében István prédikációja, melyet halála előtt tartott. Ez meggyőzte, hogy a vértanú tényleg látta "Istennek dicsőségét", amikor azt mondotta: "Ímé látom az egeket megnyílni és az Embernek Fiát az Isten jobbja felől állam." (Apcs. 7, 55. 56.) A papok ezeket a szavakat káromlásnak minősítették; Saul azonban most már tudta, hogy István igazat mondott.
  Micsoda kinyilatkoztatás volt ez az üldöző részére! Saul most már biztosan tudta, hogy a megígért Messiás, mint a názáreti Jézus jött le a földre, és éppen azok vetették el és feszítették meg, akiket meg akart menteni. Tudta azt is, hogy az Üdvözítő diadalmasan feltámadt a sírból és felment a mennybe. Az isteni kinyilatkoztatás e pillanatában rémülettel gondolt arra, hogy Istvánt, aki bizonyságot tett a megfeszített és feltámadott Üdvözítőről, az ő beleegyezésével ölték meg; sőt az ő közreműködésével üldözték és vitték halálba Jézusnak sok érdemes követőjét.
  Az Üdvözítő István által beszélt Saulhoz; bizonyságtételét nem lehetett megcáfolni. A művelt zsidó látta, miként tükrözte vissza Krisztus dicsőségét a vértanú arca és olyan volt "mint egy angyalnak orcája". (Apcs. 6, 15.) Tanúja volt István hosszútűrésének ellenségeivel szemben és annak a készségének, hogy megbocsásson nekik. Látta azok állhatatosságát és örömteli odaadását, kiket utasítására kínoztak és gyötörtek meg. Sőt azt is látta, hogy egyesek hitükért még életüket is örömmel áldozták fel.
Mindezek hangosan beszéltek lelkéhez. Időnként szinte lenyűgöző erővel győzték meg arról, hogy Jézus volt a megígért Messiás. Ilyenkor egész éjjeleken át küzdött ezen meggyőződése ellen. Ezt a küzdelmét mindig újból és újból azzal zárta le, hogy annál inkább ragaszkodott régi meggyőződéséhez, hogy Jézus nem Messiás és követői csupán elámított rajongók.
  Azonban most Krisztus személyesen szólt Saulhoz, így: "Saul, Saul, mit kergetsz engem?" - és kérdésére: "Kicsoda vagy Uram?" ugyanaz a hang felelte: "Én vagyok Jézus, akit te kergetsz." Krisztus azonosította magát követőivel; ha Saul üldözte őket, a menny Ura ellen fordult; ha pedig hamis vádakkal illette őket és ellenük tanúskodott, akkor a világ Üdvözítője ellen követte el.
Saulus nem kételkedett abban, hogy aki hozzá beszélt, a názáreti Jézus, a régen várt Messiás, Izráelnek vigasztalója, a Megváltó volt. "Remegve és ámulva monda: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Az Úr pedig monda néki: Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned."
Miután a dicsfény eltűnt és Saul felemelkedett a földről, érezte, hogy teljesen elvesztette látását. Krisztus dicsőségének fénye túl erősen hatott halandó szemeire; ezért amikor elvonult tőle, az éj sötétsége borult rá. Saul a vakságot Isten büntetésének tekintette azért a kegyetlenkedéséért, mert Jézus követőit üldözte. Ebben a rettenetes sötétségben csak tapogatott maga körül. Kísérői pedig telve félelemmel és csodálkozással, "kézen fogva vezeték be őt Damaszkuszba".
  Eme eseménydús nap reggelén Saul az elégtétel érzetével közeledett Damaszkusz felé, mert a főpapok ilyen nagy bizalmat tanúsítottak iránta. Súlyos felelősséget raktak rá. Azzal bízták meg, hogy védje és vigye előre a zsidó vallás érdekeit; amennyiben, ha lehetséges, akadályozza meg az új vallás terjesztését Damaszkuszban. El is határozta, hogy megbízatásának minden körülmények között eleget tesz. Türelmetlenül nézett a reá váró élmények elé.
  Azonban mennyire másként történt a városba való bevonulása, mint ahogy azt elképzelte! Vaksággal megverve, tehetetlenül, lelkiismereti furdalásoktól gyötörve, bizonytalanságban afölött, hogy milyen ítélet vár még reá, kereste fel a Júdás nevű tanítvány lakását, ahol teljes visszavonultságban bőséges alkalma volt a gondolkozásra és imára.
És Saulus "három napig nem látott, és nem evett és nem ivott". A lelki gyötrelemnek e napjai hosszú éveknek tűntek fel előtte. Rémült lélekkel  újból és újból felidézte emlékezetében István kínszenvedéseit, melyek őt is terhelték. Rémülete fokozódott arra a gondolatra, hogy milyen bűnt vett magára, amikor a papok és főemberek gonoszságának és előítéletének engedett, még akkor is, amikor István arca már mennyei fényességben ragyogott. Bánkódva és töredelemmel gondolt azon esetekre, amikor bezárta fülét és szemét a leghathatósabb bizonyítékok előtt és irgalmatlanul kierőszakolta a názáreti Jézus követőinek üldözését.
  A legszigorúbb önvizsgálatnak és töredelmes alázatnak e napjait teljes magányban töltötte el. A damaszkuszi hívőket jó előre figyelmeztették Saulus jövetelének céljáról. Féltek, hogy csak színleli a megtérést, miáltal jobban hozzájuk tud férkőzni, és elfogja őket. Ezért távol tartották magukat Saultól és nem voltak iránta részvéttel. Saulus viszont semmi vágyat sem érzett, hogy a megtéretlen zsidókhoz forduljon, akikkel előbbi terve szerint a hívők üldözése céljából akart találkozni. Nagyon jól tudta, hogy ezek meg sem hallgatnák. Ily módon el volt vágva minden részvéttől. Egyedüli reménysége a segítségre az Isten irgalmába vetett hite volt, és így, megtört lélekkel Hozzá fordult.
  A hosszú órák alatt, melyeket Saul Istennel egyedül töltött el, sok olyan szöveg jutott eszébe, mely Krisztus első eljövetelére vonatkozott. Gondosan és a meggyőződés által kiélesedett emlékezettel vette át a próféciákat. Amikor a jövendölések jelentőségén gondolkozott, csodálkozott eddigi vakságán, a lelki dolgokat illetőleg; és csodálkozott a zsidók vakságán általában, amely Jézusnak, a megígért Messiásnak megtagadására vezette őket. Megvilágosodott tekintete előtt most minden olyan tiszta volt. Megállapította, hogy előítélet és hitetlenség homályosította el lelki felismerő képességét és ez akadályozta abban, hogy a názáreti Jézusban a megjövendölt Messiást felismerje.
  Miután Saulus engedett a Szentlélek meggyőző erejének, feleszmélt életének tévedéseire és felismerte Isten törvényének messze ható követelményeit. Ő, a büszke farizeus, aki olyan biztos volt abban, hogy jócselekedetei igazolják, most gyermeki egyszerűséggel és alázattal borult le Isten előtt és vallotta be saját méltatlanságát. Könyörgött, hogy Isten a megfeszített és feltámadott Üdvözítő érdemeit reá is terjessze ki. Saulus vágyakozott összhangba és közösségbe jutni az Atyával és a Fiúval. Hő vágya volt, hogy Isten őt elfogadja, és bocsánatát elnyerje. Mélységesen könyörögve járult a kegyelem trónja elé.
  A bűnbánó farizeus imáit Isten meghallgatta. Szívének legbensőbb rezgései és gon-dolatai az isteni kegyelem által átalakultak és nemesebb   
képességei összhangba olvadtak Isten örök szándékaival. Krisztust és annak igazságát ezentúl többre tartotta, mint az egész világot.
  Saul megtérése fényesen bizonyítja a Szentlélek csodatevő hatalmát, mely embereket győz meg bűneikről. Saul komolyan hitte, hogy a názáreti Jézus megveti Isten törvényét; azt hitte, hogy tanítványait arra tanítja, hogy a törvény hatályát vesztette. Megtérése után azonban felismerte Jézusban azt, aki azzal a kifejezett szándékkal jött le a földre, hogy Atyja törvényének érvényt szerezzen. Teljesen meggyőződött arról, hogy Jézus a szerzője az egész zsidó áldozati szertartásnak. Felismerte, hogy a keresztre feszítéskor az árnyékszolgálat a lényegben feloldódott és hogy Jézusban teljesedtek be az ótestamentomi jövendölések, amelyek Izráel Megváltójára vonatkoztak.
  Saul megtérésének történetéből igen fontos alapelveket ismerünk fel, amelyeket mindenkor szívleljünk meg. Saul közvetlenül Jézus színe elé került. Krisztus rendkívül fontos munkára szemelte ki és "választott edényévé" kellett lennie; azonban mégsem világosította fel azonnal a neki szánt feladatról. Csak feltartóztatta útjában és meggyőzte bűneiről. Mikor azonban Saul kérdezte: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" - a kérdezősködő farizeust gyülekezetéhez utasította, hogy ott tudja meg Isten akaratát személyére vonatkozólag.
  Az a csodálatos fényár, mely megvilágította Saul sötétségét, Isten műve volt. Azonban a tanítványoknak is munkálkodniuk kellett Saul érdekében; Krisztus kinyilatkoztatta magát előtte és meggyőzte őt. Így jutott a bűnbánó olyan lelkiállapotba, hogy tanítást nyerhetett azoktól, akiket Isten elhívott igazságának ismertetésére.
  Mialatt Saul egyedül, imában és könyörgésben volt elmerülve Júdás házában, az Úr látásban megjelent az egyik "tanítványnak Damaszkuszban, név szerint Anániásnak" és megmondta neki, hogy a tárzusi Saul imádkozik és segítségére szorul. "Kelj fel és menj az úgynevezett Egyenes utcába" mondotta a mennyei küldött és "keress fel a Júdás házában egy Saul nevű tárzusi embert, mert ímé imádkozik és látá Saulus látásban, hogy egy Anániás nevű férfiú beméne hozzá és kezét reá veté, hogy lásson."
  Anániás alig tudta elhinni az angyal szavait, hiszen Saul neve messze földön híres volt, hogy mennyire üldözte a jeruzsálemi szenteket. Ezért ilyen ellenvetésre merészkedett: "Uram, sok embertől hallottam e férfiú felől, mily sok bosszúsággal illeté a te szemeidet Jeruzsálemben; és itt is hatalma van a főpapoktól, hogy mindazokat megkötözze, kik a te nevedet segítségül hívják." Erre röviden a következő parancsot kapta: "Eredj el, mert ő nekem  választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izráel fiai előtt."
  Anániás az angyal utasításának engedelmeskedve, felkereste azt a férfit, aki még rövid idővel előbb fenyegetésekkel illette a Jézus nevében hívőket. Kezeit ráhelyezte a töredelmes bűnbánó fejére és így szólt: "Saul atyámfia, az Úr küldött engem, Jézus, aki megjelent néked az úton, melyen jöttél, hogy szemeid megnyíljanak és beteljesedjél Szent Lélekkel. És azonnal mintegy pikkelyek estek le szemeiről, és mindjárt visszanyeré látását; és felkelvén, megkeresztelkedék."
  Jézus így erősítette meg gyülekezete tekintélyét és így hozta össze Sault kiválasztott eszközeivel e földön. Krisztusnak megvolt már a gyülekezete e földön, mint képviselője, és az volt a feladata, hogy megmutassa a megtérő bűnösnek az élet útját.
  Sokan azt hiszik, hogy Krisztus elismert földi követőitől függetlenül, egyedül Neki tartoznak közvetlen felelősséggel az elnyert világosságért és tapasztalatokért. Jézus a bűnösök Barátja, és szíve megindul szenvedéseiken. Övé minden hatalom mennyen és földön, azonban tiszteletben tartja az általa elrendelt eszközöket, melyek az emberek üdvösségére és felvilágosítására szolgálnak. Ezért a bűnösöket a gyülekezethez utalja, melyet a világosság közvetítőjévé tett a világ számára.
  Amikor Saul vakbuzgó és előítélettől izzó lelkiállapotában kinyilatkoztatást nyert az általa üldözött Krisztustól, azonnal összeköttetésbe került azzal a gyülekezettel, mely a világ világossága. Ebben az esetben Anániás képviselte Krisztust és képviselte egyszersmind Krisztus szolgáit e földön, akik elhívattak, hogy Helyette cselekedjenek. Krisztus helyett Anániás érintette meg Saul szemeit, hogy ismét láthasson. Krisztus helyett tette rá kezeit, és mialatt az Ő nevében imádkozott, Saul elnyerte a Szentlelket. Minden Krisztus nevében és erejében történt. A forrás Krisztus, viszont a gyülekezet az élő csatorna, a közvetítő eszköz.  
A mennyei úton egy parancs van: ELŐRE!
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Negyed, Szlovákia

(anonym, 2009.06.07 12:09)

Saul,Sul - bárcsak én lehetnék Saul....